— Nagy dolgot művelt — mondta Belopolszkij. — Ha majd meghalljuk a Vénusz-lakók beszédét, nyelvüket megtanulni már csak idő kérdése lesz. Ha a Faeton-lakóknak sikerült, nekünk is sikerül.

— Csak már jönne az éjszaka! — kiáltott fel Korzewski.

 De a napnyugta még messze volt. Holnap, augusztus 8-án kell beköszöntenie a „délnek”. Azzal már nem kellett számolniuk, hogy összetalálkoznak a Vénusz-lakókkal. Most már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a bolygó lakói napvilágnál nem jönnek elő.

— És mikor beszélgettek a Faeton-lakók a Vénusz-lakókkal? — kérdezte Belopolszki].

— Csak éjszakánként — felelte Melnyikov. — „Filmjükből” ítélve nappal nem találkoztak a bolygó lakóival. Nyilván nem akarták háborgatni álmukat. Nekünk is hasonlóképpen kell cselekednünk.

— Annál is inkább — vette át a szót Korzewski —, mert a „teknősök” talán nem is alusznak. A Vénusz-lakók távollétében megtámadhatnak bennünket.

— Megvárjuk az éjszakát — zárta le a vitát Konsztantyin Jevgenyevics.

 Knyázev, Romanov és Pajcsadze Zajcev irányításával hozzáfogott a hangár felépítéséhez, amelyben majd összeszerelik a repülőgépet. Belopolszkijnak szándékában volt számos felderítő repülést végezni a hegyek és a tő környéke fölött ezer kilométeres körzetben.

 A fákat nem tudták felhasználni, mert túlságosan nagyok voltak. A hangárt közvetlenül az űrhajó mellett építették acélgerendákból és tartaléklemezekből. Zajcev igencsak sajnálta, hogy nem hoztak magukkal a Földről szétszedhető hangárokat.

— Mennyivel egyszerűbb lenne a munkánk! — mondogatta.

— Erre éppen magának kellett volna gondolni — mondta szemrehányóan Belopolszkij.

— Mindenre nem terjedhet ki az ember figyelme! — sóhajtotta az űrhajó főmérnöke.

 Azt már meg sem kell említeni, hogy a Faeton-lakók űrhajója, amelyre a Vénusz-lakók útmutatása nyomán sikerült rábukkanniuk, egész idő alatt figyelmük központjában állott. Mindegyikük szerette volna látni szokatlan helyiségeit, a furcsa „fémcsöveket”, amelyek áttetszőkké váltak, mihelyt tartózkodott benne valaki, a naprendszer csodálatos vázlatát és a benne keringő tíz bolygót. A Vtorov által előhívott és elkészített fényképfelvételeket többször is végignézték, s Melnyikovnak újból és újból meg kellett ismételnie elbeszélését.

 Andrejev doktor gondosan megvizsgálta mind a két felderítőt, és semmi jelét nem találta annak, hogy az űrhajó levegője mérgezett volna. Úgy látszik, összetétele nem ártalmas az emberre.

 Aligha maradhatott meg több ezer éven át bármely mikroorganizmus.

— A Faeton-űrhajón való tartózkodás nem veszélyes — jelentette Belopolszkijnak.

 Az expedíció tagjai azt kérték, hogy egyenként megtekinthessék az űrhajót, de Belopolszkij, miután Melnyikovval tanácskozott, úgy döntött, hogy nem engedélyezi. Tudta jól, hogy az űrhajót át kell vizsgálni, de Melnyikovhoz hasonlóan ő is félt a meglepetéstől.

— A legjobb volna — mondta aztán — a következő expedíció megérkezéséig békén hagyni a Faeton-lakók űrhajóját. Nem tűnik el innen. Nagy tudású műszaki szakemberek kellenek ide.

 Ez ellen semmit sem lehetett felhozni. Az ötödik bolygó űrhajója óriási nehézségekkel járó műszaki talány volt. Senki nem tudta, hol rejtőzködnek motorjai, miféle gépek azok, miféle erők indítják meg őket, hogyan működik vezérlő rendszere, s ami a legfőbb, mit kell tenni ahhoz, hogy a motorok meginduljanak. Hogy még működésbe tudnak lépni, nem volt kétséges. Az űrhajó gépei minden valószínűség szerint kifogástalan állapotban vannak.

 Mégis át kellett vizsgálni még egyszer az űrhajót. Melnyikov és Vtorov túlságosan keveset láttak. Felvételeket kellett készíteni az űrhajó valamennyi részletéről, hogy a szaktudósok minél teljesebb elképzelést nyerhessenek róla, s megismerhessék szerkezetét. Belopolszkij jól tudta, hogy ha ezt nem teszik meg, szemrehányást kapnak, mégpedig jogosan.

Nehéz szívvel adott utasítást a második látogatásra.

— Te és Gennagyij Andrejevics jártatok már az űrhajón, s megmutatták nektek, hol vannak és milyenek az ajtók nyitógombjai — mondta Melnyikovnak. — Azonkívül, ti már belélegeztétek az űrhajó levegőjét. Ha mégis mérgezett, nincs semmi értelme annak, hogy másokat is kitegyünk a mérgezés veszélyének. Nektek kettőtöknek még egyszer el kell oda látogatnotok. Készítsetek belső és külső felvételeket, egyetlen apró részletet se tévesszetek szem elől. Az óvatosságra, azt hiszem, nem kell hogy figyelmeztesselek. Kettőtökön kívül senkit nem engedek az űrhajóra. Én magam sem megyek át.

— Értettem — felelte Melnyikov. — Nagyon helyes, Konsztantyin Jevgenyevics. Nagyon óvatosak leszünk, semmihez nem érünk hozzá az ajtók nyitógombjain kívül.

Augusztus 8-án délelőtt tizenegy órakor a terepjáró elhagyta az űrhajót, s az erdő felé haladt. Melnyikovon és Vtorovon kívül senki sem volt a gépben.

 

Expedíciójuk második „napja” tartózkodott a Vénuszon. Az űrhajósok siettek, hogy teljes egészében teljesítsék a kijelölt munkatervet.

— Négy ember a hangárt építi — mondta Belopolszkij, — másik négynek állandóan az űrhajón kell tartózkodnia. Megértheted, hogy senkit sem engedhetek el veletek.

— Nem is kell — felelte Melnyikov. — Az utat ismerjük. Amíg távol leszünk, a gépet senki nem lopja el. Öt óra múlva visszatérünk.

A terepjáró eltűnt az erdőben.

 Melnyikov és Vtorov háromszoros oxigéntartalékot vitt magával, hogy gondosan átnézhessék az űrhajót s ne kelljen folyton attól rettegniük, hogy elfogy az oxigénjük.

 Az idő csodálatosan derült volt. Reggel óta egyetlen viharfront sem közeledett a tóhoz. A szél elült, a hatalmas hegyi víztároló felszíne sima volt, mint a tükör. Áttetsző köd szállt fel a vízről, és lassacskán eloszlott a levegőben. A hőmérő hetvenhárom fokot mutatott nulla fölött. Ez kevesebb volt, mint előző nap délben a síkságon Itt már érződött, hogy magasan vannak a tengerszint fölött. Az űrhajósok hűtőruhában dolgoztak.

 Délután három órakor, mint rendesen, mindnyájan összegyűltek a társalgóban. Ebédszünet volt.

— Rövidesen vissza kell térniük — szólalt meg Zajcev, miután asztalhoz ült, amelyre Andrejev már szétrakott minden szükségest, és kiosztotta az „ételt” is.

 Belopolszkij az órájára nézett. Erre ugyan nem volt semmi szükség, mivel pontosan tudta, mennyi az idő.

— Már négy órája vannak oda.

Hangjából kiérződött a nyugtalanság.

— Sok újságot hoznak majd — jegyezte meg Korzewski.

— Szerencsés fiúk! — sóhajtotta Knyázev.

 Többé egy szót sem szólt senki. Nemcsak Belopolszkii mindnyájan nyugtalanok voltak, de nem mutatták. Az ebéd teljes némaságban, a szokottnál korábban ért véget.

— Gyerünk! — szólt Zajcev, aki elsőnek állt fel. — A hangárt még ma be kell fejeznünk. Holnap reggel hozzáfogunk a repülőgép összeszereléséhez.

Amikor a négy férfi belépett a kijárati kamrába, a többiek pedig az obszervatóriumba, hogy előkészítsék a szükséges műszereket, váratlanul éles sivítás hangzott fel. Annyira éles volt, hogy valamennyien, akik az űrhajó vastag fémfalai között tartózkodtak, önkéntelenül befogták a fülüket. A sivítás mély hangon kezdődött, gyorsan fülszaggató magasságba csapott, és a következő pillanatban megszűnt.

 Belopolszkij és Pajcsadze e pillanatban épp az obszervatórium ablakánál tartózkodtak. Csak ők ketten látták, amint az erdő sűrűjéből valami sárga-szürke tárgy csapott a magasba, megcsillant a levegőben, majd eltűnt a fellegekben.

 Az első pillanatban a döbbenettől mozdulatlanná dermedtek, nem értették meg rögtön, mit láttak az előbb.

 Aztán Belopolszkij elfojtott kiáltással rohant a kijárathoz.

 A következő pillanatban a riasztócsengő szaggatott hangja töltötte be az egész űrhajót. Minden ajtó és ablak fölött kigyulladtak a vörös lámpák.

— Mindenki a helyére! — hallatszott valamennyi hangszóróból.

 Az űrhajó teste már remegett: dolgoztak a motorok. A KSZ3 sebességét növelve, gyorsan emelkedett a magasba.

 A hirtelen startolás váratlanul érte az űrhajósokat. Az emberek felbukfenceztek azon a helyen, ahol a riadó hangja érte őket. A növekvő súlyosság érzése azt mutatta, hogy az űrhajó nem hőlégsugaras repülőgépként száll a magasba, hanem rakétaként. Mindenki tudta, hogy elhagyták a Vénuszt, de az egy Pajcsadze kivételével senki sem tudta az okát.

 Négyen a ki járati kamra padlóján feküdtek, helyesebben az oldalfalán, amely padlóvá vált, hárman pedig az obszervatóriumban hevertek.

 Belopolszkij nyilván a vezérlőpultnál tartózkodott. Be sem várva tulajdon parancsának teljesítését, megkezdte a gyorsuló repülést. Csak nagyon komoly ok késztethette erre.

 Az űrhajósok feküdtek, s igyekeztek nem mozogni: türelmesen várták, mikor szűnik meg a motorok működése. Akkor átmehetnek a vezérlőpult helyiségébe, hogy megtudják, mi történt.

 Harminchárom percig gyötrődtek teljes bizonytalanságban, de egyikük sem talált rá a helyes válaszra. A legképtelenebb feltevéseik voltak, ezeket nyomban maguk vetették el, mint teljesen valószerűtleneket.

 Amikor pedig a súlytalanság állapotába kerültek, és rájöttek, hogy teljes sebességgel repülnek az űrben, szinte egyszerre kérdezgették egymástól:

— Hát Melnyikov és Vtorov?

 Ezek szerint két űrhajóstársuk a Vénuszon maradt. Andrejevben megvillant a gondolat, hogy Belopolszkij megbolondult. De alighogy ez az eszébe ötlött, a hangszóróból az űrhajó parancsnokának hangja hallatszott:

— Arszén a teleszkóphoz! Toporkov a lokátorokhoz! Mindenáron meg kell találni az űrhajót!

 S ekkor mindnyájan ráeszméltek, mit jelentett a sivítás. A Faeton-lakók űrhajója felszállt a Vénuszról. Vele repült, nem tudni hová, Melnyikov és Vtorov.

 Hogyan történhetett?… Miért indultak meg a gyűrűűrhajó motorjai?…

 A minden szabályt felrúgó villámstartolásnak ez volt a magyarázata: a KSZ3 üldözőbe vette a Faeton-lakók űrhajóját.

 Ha sikerül gyorsan utolérni, Melnyikov és Vtorov megmenekülhet. De vajon milyen sebességgel repül az az űrhajó? Ezt senki sem tudhatta.

 Belopolszkij a vezérlőpult előtti karosszékben ült. Úgy látszott, hogy feszülten figyeli a műszerek mutatóit, s mint mindig, nyugodtan irányítja az űrhajót. De Zajcev, amint „belépett” a fülkébe, az első pillanatban nem ismert rá parancsnokára. Egy roskatag öregember ült előtte. Nem tudta elhinni, hogy ez az az ember, akit mindössze fél órával ezelőtt látott.

 Belopolszkij hátrafordult, és a mérnökre nézett. Könny csorgott arcán, de nem sokat törődött vele.

— Mit tegyek, Konsztantyin Vasziljevics? — kérdezte. — Kívülem senki nem tudja visszavinni a Földre az űrhajót. Én pedig… nem merek visszatérni.

 Annyi kétségbeesés volt a hangjában, hogy Zajcevnek elszorult a szíve a szánalomtól.

— Magát semmiféle szemrehányás nem érheti senki részéről — mondta, amilyen gyengéden csak tudta.

— Semmiféle?… Ó, dehogynem. Én vagyok az oka! Nem lett volna szabad arra az átkozott űrhajóra engedni őket!

— Ha valaki hibát követett el, csak ők maguk. Saját gondatlanságuk áldozatai lettek.

— Áldozatai! — Belopolszkij összerezzent. — Igen, igaza van! Elpusztultak. Hol lehet az a gyűrű?! — kiáltott fel, és mindkét kezét a képernyő felé nyújtotta. — Hová tűnhetett el? S ha mi most éppen az ellenkező irányba száguldunk?

— Talán csak sikerül majd felfedeznünk. Ne essen kétségbe!

Belopolszkij kezébe temette arcát.

— Nem! Nem találjuk meg. Lehetetlen! Nem kellett volna felszállni a Vénuszról. Újabb hiba, az utolsó. Négy áldozat! Négy áldozat egy úton!..

 Zajcev látta, hogy az automata pilóta nincs bekapcsolva. De vajon vezetheti-e Konsztantyin Jevgenyevics az űrhajót ilyen lelkiállapotban? A mérnök kiment, hogy behívja Andrejevet.

— Belopolszkij beszámíthatatlan állapotban van — mondta az orvosnak.

— Nagyfokú idegösszeroppanás — felelte Andrejev. — Nem is csodálom. Átmegyek hozzá, maga pedig egyelőre ne jöjjön be. Kár, hogy Arszén Georgijevics nem hagyhatja el az obszervatóriumot.

 Három órán keresztül, a reményt fel nem adva, keresték a csillagvilág térségeiben az eltűnt űrhajót. Hasztalanul! Sehol nem volt!

Hová tűnhetett?

 Hisz senki nem irányítja, nem vezérli emberi ész. Hol és mikor fejezi be utolsó repülőútját? Hová viszi a magával ragadott két férfi élettelen testét? Lehet, hogy egyenesen a Nap tüzes ölelő karjai közé!…

 „Hátha mégis sikerült kijönniük az űrhajóból? — gondolta önkéntelenül a KSZ3 valamennyi utasa. — Hátha elsietett felszállásunk, ahelyett, hogy megmentette volna, éppen ellenkezőleg elpusztította őket?”

De senki sem merte kimondani ezt a gondolatot.

 Belopolszkij szinte el sem hagyta a vezérlőpultot. Egész napokat, gyakran még az éjszakákat is végigülte a székben, fásultan, közömbösen.

— Az űrhajót még haza vezethetem — mondta egy ízben Arszén Georgijevicsnek.

 Mindnyájan meg voltak győződve, hogy ezekben az egyszerű és természetes szavakban baljós értelem rejlik.

 Belopolszkij tudta, hogy nem bírja elviselni mindazt, ami szerinte az ő hibájából történt. Hát nem ő vitte magával Balangyint a tóhoz? Nem ő küldte a halálba Melnyikovot és Vtorovot?… Megtört erejét csupán a hét ember iránt érzett kötelességtudat tartotta fenn, kiknek élete és halála tőle függött.

— Állandóan szemmel kell tartanunk őt — mondotta Pajcsadze. — Különösen az út utolsó szakaszán. Ha pedig már átadtuk Kámovnak, minden rendbe jön. Szergej Alekszandrovics vissza tudja hozni az életbe.

 

 

A NAP ÖLELŐ KARJAI KÖZÖTT

 

A sötétség volt az első, ami a két űrhajósnak feltűnt, amikor az ismert úton behatoltak az űrhajó központjának szögletes helyiségébe. A kőkehelyben, az utolsó Faeton-lakó sírjában kialudt a kék láng.

— Nyílván — mondta Vtorov — a kinti levegő behatolása miatt szakadt meg a reakció. A láng addig égett, amíg a helyiség szorosan le volt zárva.

— Valószínű — értett egyet vele Melnyikov.

Eltávoztak a kinti ötszögtől, azt nyomban bevonta a fém, és eltűnt. De a belső ajtó továbbra is láthatatlan maradt. Az a jelenség, amelyet első látogatásukkor láttak, nem ismétlődött meg.

— Az automata felmondta a szolgálatot — mondta Borisz Nyikolájevics. — Egyszeri alkalomra volt beállítva. Most aztán magunk nyithatjuk ki az ajtót.

 Mind a ketten jól emlékeztek a Faeton-lakók útmutatására, amelyet „filmelőadással” adtak a tudtukra, és lámpájuk fényénél könnyen rátaláltak a gombra.

 Jóllehet, már többször látták a fém „olvadását”, mégis mind a ketten lélegzetvisszafojtva figyelték, amint az érthetetlen jelenség újból megismétlődött előttük. Megnyílt a radiálcsőbe vezető bejárat.

 De nemcsak az ajtók változtatták meg „viselkedésüket”. A két űrhajós észrevette, hogy az ismeretlen automataberendezés most másképpen működik, mert amikor beléptek a csőbe, falai nem váltak áttetszőkké, mint az első alkalommal.

— Bosszantó — mondta Vtorov. — Nagyon szerettem volna még egyszer látni azt a bűvészmutatványt.

Alighogy elhangzottak szavai, kívánsága máris teljesült: a fémcső áttetszővé vált. Melnyíkov arca elkomorult.

— Nekem ez nem nagyon tetszik — mondta. — A lelassulás azt mutatja, hogy az űrhajó gépezetei kezdik felmondani a szolgálatot. Csupán egyetlenegyszer működtek kifogástalanul. Előfordulhat, hogy teljesen leállunk.

— Ez veszélyes következményekkel járhat — jegyezte meg Vtorov. — Ha az ajtók felmondják a szolgálatot, nehezen tudunk majd kijutni innen.

— Megbeszéltem a dolgot Konsztantyin Jevgenyeviccsel. — Ha időre nem térünk vissza, segítségünkre jönnek. Különösebb veszély nem fenyeget bennünket. Ne feledkezz meg a filmfelvevőgépről. Mindent filmezzél le.

— Természetesen, Borisz Nyikolájevics! Hiszen ezért vagyunk itt.

 Melnyikov úgy határozott, hogy azokkal a helyiségekkel kezdik az űrhajó átvizsgálását, amelyekben már az első alkalommal jártak. Abban reménykedett, hogy ismét láthatja majd a csodálatos filmet, amelyet Vtorov ezúttal elejétől végig megörökíthet.

 Amikor arra a helyre ért, ahol a középső gyűrűbe vezető bejáratnak kellett lenni, megtalálta a gombot, és megnyomta. Két perc telt el: de az ötszögű körvonal nem jelent meg. A fal ugyanabban a helyzetben maradt. Kinyújtotta a kezét, hogy megpróbálja másodszor is megnyomni a gombot, de abban a pillanatban működésbe lépett az automataberendezés. A bejárat megnyílt.

— Ezúttal — mondta Melnyikov — még lassabban működött az automatika. Úgy látszik, hogy a gépezeteket működtető energia erősen kimerülőben van.

— Ha figyelembe vesszük, hogy hány évig nem működött, nem lehet csodálni — felelte Vtorov. — A mi akkumulátoraink már réges-rég kimerültek volna.

Ráléptek az „üveghídra”. Kigyulladt a fény.

— Itt egyelőre minden rendben van — mondta Melnyikov.

 A következő szakaszba vezető ajtó még később nyílt ki. Néhány percig feszült várakozásban álltak előtte.

— Egyre rosszabb a helyzet. Félek, hogy itt kell majd bevárnunk az űrhajóról érkező segítséget.

— Igen, a jelek szerint az automata berendezés kimerülőben van.

 Ezután pontosan megismétlődött mindaz, amit első látogatásukkor tapasztaltak.

 Eltűnt a következő szakaszt elzáró akadály. A kis híd végén, a kék köd előtt, a kristályszálak kereszttüzében feltűnt a Faeton-lakó alakja. Ugyanazzal a mozdulattal nyújtotta ki feléjük kezét, ugyanazokat az érthetetlen szavakat mondta. Aztán eltűnt, és megnyílt a szomszéd helyiségbe vezető ajtó, ahol a vázlat függött. Újból végignézték elejétől végéig a „filmet”. Kétszer pergett le szemük előtt, és Vtorov mind a két előadást megörökítette filmszalagján.

Melnyikov kívánsága teljesült.

 Amikor lepergett az utolsó jelenet, és a „vászon” helyén megjelent a „plexiüveg” lap, Melnyikov és Vtorov körülnézett. Legutóbb az izgalmas élmény miatt nem figyelték meg a szakasz berendezését, amely alaposan különbözött a többi helyiségétől.

 Egyetlen hengert sem láttak. Híd sem volt: a kutatók sápadt rózsaszínű, ismeretlen anyagból készült padlón álltak.

A vázlaton kívül furcsa, lapos ládákat láttak, amelyek függőlegesen voltak a falakhoz erősítve. Se fogantyúk, se gombok nem voltak rajtuk. Az aranyszínű fémből készült ládikák szilárdaknak látszottak.

— Menjünk tovább — javasolta Melnyikov.

— Előre vagy vissza?

— Előre.

 A falhoz lépett, amely valószínűleg a szomszéd helyiségtől választotta el őket, és megpróbálta megkeresni a gombot.

Nem volt sehol.

— Vissza kell fordulnunk.

 De a gépezet most magától kezdett működni. Megjelent az ötszögű körvonal, „elolvadt”, és a bejárat szabad lett.

 Az előbbiekhez hasonló helyiségbe jutottak. A falak mentén ugyancsak különböző színű hengerek hevertek, és itt is alig látható hidacska húzódott.

 Az ajtók rendkívül szeszélyesen működtek. Egyesek önmaguktól nyíltak ki, mások sokáig csukva maradtak. Az egyik ajtónál például nyolc percig várakoztak.

— Az a legelső benyomásunk, hogy az űrhajó automata berendezése kifogástalan állapotban van, úgy látszik, tévesnek bizonyult — mondta Melnyikov. — Az idő csak megtette a magáét.

 Miután végighaladtak három, egymáshoz hajszálra hasonlító szakaszon, ismét a radiálcsőben találták magukat.

— Úgy látszik, az egész belső gyűrű hengerekkel berendezett helyiségekből áll — mondta Melnyikov. — Egy kivételével, amelyben a filmet láttuk. Nem érdemes most átvizsgálni a gyűrű második felét. Inkább menjünk a külső gyűrűkbe. Talán ott találunk valami érdekesebbet is.

— Melyik gyűrűbe megyünk, a legszélsőbe vagy a másodikba? — kérdezte Vtorov.

— Először a szélsőbe.

 Még mindig lassan haladva (feltartotta őket az ajtók makacskodáia és a filmfelvételek készítése, mert Vtorov szakadatlan filmezett), végigmentek a legszélső gyűrű első felén, s hamar meggyőződtek arról, hogy semmi új dolog nincs itt: csak a sok henger.

— Szeretném tudni, hogy mik ezek! — szólt Vtorov.

— Minden valószínűség szerint motorok vagy üzem anyagtartályok.

— És hol lehetnek a személyzeti helyiségek?

— A második gyűrűben. Csak ott lehetnek.

Nem tévedett.

 Az első közelében levő második külső gyűrű egyáltalán nem hasonlított a már átvizsgált két gyűrűre. Egészen más volt. Egyetlen hengert sem találtak benne, sem a törékeny „üveghidat”. A szakaszokra osztott helyiségek padlója (ami természetes egy űrhajón) rózsaszínű anyagból készült. A berendezés azt mutatta, hogy ezekben laktak a Faeton-lakók. Bútor nem volt, de sok függőágyszerű hálót fedeztek fel. Kis méretűek voltak, megfeleltek a Faeton-lakók alacsony termetének, és alkalmasint nemcsak ágynak, hanem széknek is használták őket. Találtak sokoldalú, ajtó nélküli szekrényféléket. Miként nyitották ki ezeket a „szekrényeket” — titok maradt.

— Valahol csak tartották a holmijukat — jegyezte meg Melnyikov. — Ezek feltétlenül szekrények, csak éppen nem földi módszerek szerint nyílnak ki.

 Az a számtalan tárgy, amely az űrhajón útjukba került, nyilván szintén berendezésül szolgált, de annyira nem hasonlítottak a földi bútorokra, s oly furcsa volt a formájuk, hogy rendeltetésüket még csak sejteni sem lehetett. Kiderült, hogy bár a Faeton-lakók alakja nagyon hasonlított a földi emberek testalkatához, mindennapi életük erősen különbözött a földitől. De az is lehet, hogy ennek a berendezésnek semmi köze sem volt a Faeton-lakók házainak berendezéséhez, hanem kifejezetten az űrhajó számára készült. Ki tudja?

 „A KSZ3 berendezésének is igen kevés köze van a földi lakberendezésekhez” — gondolta Melnyikov.

 A falhoz lépett, hogy átmenjen a következő szakaszba: megkereste és megnyomta a gombot, Vtorov hátramaradt, hogy megvizsgáljon valamit.

 Eltelt két perc, de az ajtó nem nyílott ki. Melnyikov türelmesen várakozott, már hozzászokott a faetoni technika szeszélyeihez.

Vtorov most érkezett oda.

— Megint elakadtunk — mondta Melnyikov.

 Ekkor hirtelen azon a helyen, ahol az ötszögű bejáratnak kellett volna lennie, megjelent egy kék gyűrű, amelyet X alakban két sárga csík szelt ketté. Aztán eltűnt, és az ajtó kinyílott.

Melnyikov lehajolt, és bepillantott a szakaszba.

 Nem hasonlított az előbb látott szakaszokra. Nem cső, hanem szabályos gömbalakú volt. Átmérője azt mutatta, hogy az egész gömb a cső belsejében van, s ezért nem látszik kintről. Középen valamiféle sárgára, kékre és lilára festett szerkezet függött a levegőben. Padló nem volt sehol. Különböző irányokban a már ismert „üveghidak” íveltek. Bár még át sem lépték a küszöböt, a helyiséget máris elöntötte a fény. A sokszínű szerkezetet négy oldalról kristályosán csillogó négy tárgy vette körül: láb nélküli karosszékekre emlékeztettek. Nem látszott, hogy min állnak. A „karosszékek” mintha üvegből lettek volna.

Melnyikov habozva pillantott Vtorovra.

— Nem tudjuk, mit jelent az átikszelt kék kör — mondta. — Lehet, hogy ide tilos a belépés?

— Ha ez így volna — felelte Vtorov —, az ajtó biztosan nem nyílott volna ki.

— Mindenesetre figyelmeztető jel. De vajon mire figyelmeztet?

— Talán az óvatosságra.

— Minden valószínűség szerint. A legjobb be sem lépni ebbe a helyiségbe.

— Én azt hiszem, hogy ez az űrhajó vezérlőpultja — mondta Vtorov. — A jel pedig ezt is jelentheti: „Csend! Ne zavard a pilótát!” Bármi legyen is, le kell filmeznem az egészet.

— Csak nagyon óvatosan! Ne csinálj élénk mozdulatokat. — Az ötszögű nyílás mögöttük nyomban becsukódott.

— Megfigyelte, hogy az ajtók csak nyitás előtt makrancoskodnak? — kérdezte Vtorov. — De nagyon is szabályosan csukódnak be.

— Már rég észrevettem — felelte Melnyikov. — Ez sem tetszik nekem.

Szorongást érzett. A kék kör sehogyan sem ment ki a fejéből. Vajon mit jelenthet?…

 Minden hidacska egy-egy karosszékhez vezetett. Melnyikov óvatosan az egyik alá nyúlt, s azt tapasztalta, hogy a karosszékek a központi gépezethez vannak erősítve, de, hogy mivel, az nem látszott, mert láthatatlan volt, mint az a talapzat, amelyen az űrhajó közepén levő kehely állt. Azt sem sikerült megállapítani, mihez volt erősítve, és min állt maga a gépezet. Melnyikov nem mert hozzáérni.

 Vajon mi lehet a rendeltetése. Furcsán torz oldalai úgy szikráztak, mintha számtalan különböző — kék, sárga, lila — színű, apró pontokból állnának. Minden, oldal más-más színű volt, s végtelenül mélynek látszott. Gomboknak, fogantyúknak, műszereknek sehol semmi nyoma.

— Ha ez a vezérlőpult — mondta Melnyikov —, akkor bizony elég furcsán fest.

 Vtorov nem válaszolt. Csak a filmfelvevőgép halk berregése törte meg a mély csendet. A kék fénnyel világító levegő, a „vezérlőpult” szikrázása, a szinte a levegőben függni látszó, áttetsző „karosszékek” — mindez oly szokatlan volt, hogy Melnyikov, aki nemigen szeretett képzelődni, elmerengett.

 „Lám, itt, ebben a karosszékben ült valaha az apró. Faeton-lakó — gondolta —, s érthetetlen módon irányította ezt a különös hajót a világűrben. Gondolt-e valaha arra, hogy soha többé nem tér vissza hazájába, hogy napjait a Vénuszon fejezi be? Hová, milyen céllal indultak útnak a világűrbe?”

A filmfelvevőgép berregése elhallgatott.

— Megyünk tovább? — kérdezte Vtorov.

— Arra gondolok — felelte Melnyikov —, hogy az emberek egyszer talán megértik és megismerik a Faeton-lakók technikáját. Talán a mi űrhajóink is felveszik majd ennek az alakját, és ugyanilyen módszerekkel vezérlik majd őket. Ma még elképzelni sem tudjuk, mik ezek a módszerek.

— Nyilván igen egyszerűek, mint minden, ami tökéletes. De megérteni valóban nehéz. Mit csinálhat az ember ebben a karosszékben ülve? Legfeljebb figyel. Lehet, hogy ez csillagvizsgáló, nem pedig vezérlőpult?

 Melnyikov ésszerűnek találta Vtorov érvelését. De vajon mit lehet látni e sokszínű lapok mögött? Mélyeknek, de nem áttetszőknek látszanak.

— Lehet, hogy csak akkor látni beléjük, ha az ember a karosszékben ül — mondta Vtorov.

— Ez vigyázatlanság lenne.

— Miért, Borisz Nyikolájevics? Én nem nyúlok hozzá, semmihez. A karosszék ugyan kicsi, de egy ember belefér. Engedje meg, hogy kipróbáljam. Hátha valóban meglátok valamit. Akkor könnyebben megfejthetnénk e tárgy rendeltetését.

 Melnyikov habozott. Megmagyarázhatatlan félelme nőttön-nőtt. Az űrhajó furcsa berendezése, úgy látszik, még az ő edzett idegeinek is sok volt.

— Rendben van — adta be a derekát. — Ülj bele, de csak figyelj, s ne mozogj.

— Nem törik össze alattam a karosszék?

— A híd sem tört el, ez meg, úgy nézem, szintén abból az anyagból készült — felelte Melnyikov.

 Vtorov óvatosan beleereszkedett a félkör alakú ülőkébe. Semmi baj nem történt. A karosszék ép maradt.

 De a következő pillanatban az előtte levő ládaoldal közepén kigyulladt a sárga csíkos kék gyűrű. Egy másodperc s máris eltűnt.

— Ne mozogj!— kiáltott rá Melnyikov.

 Vtorov megdermedt: nem vette le szemét a ládalapról. Semmit sem látott benne, de aztán úgy rémlett neki, hogy sötétebb lett. A szikrázó pontocskák mozdulatlan lángnyelvecskékké változtak.

 Eltelt egy perc, majd még egy. Semmi nem történt, minden változatlan volt. Melnyikov lassan megnyugodott.

— Látsz valamit? — kérdezte.

— Semmit.

— A pontok miért váltak mozdulatlanokká?

— Nem tudom.

— Én sem, de ennek valamit jelentenie kell.

— De mit?

 Úgy látszik semmi veszély nem fenyeget. A kék köröcske azt jelenthette, hogy tilos hozzányúlni a vezérlőpulthoz.

 A Faeton-lakók előre látták az ő jövetelüket, s hátrahagyták jelzésüket, abban reménykedve, hogy egy másik bolygó észlényei megértik majd.

— Szállj le róla! — mondta Melnyikov. — Csak óvatosan.

— Filmezzen le engem ebben a székben — mondta Vtorov. Mielőtt leült volna, átadta filmfelvevőgépét társának.

 Melnyikov teljesítette kívánságát. Ebből igazán nem származhat semmi baj.

— Íme, a Faeton-lakó a vezérlőpultnál! — viccelődött.

— Elképzelem, hogy valóban tudom vezetni az űrhajót — mondta Vtorov. — Most megteszem a szükséges mozdulatokat, a csillaghajó felszáll a Vénuszról, és…

 Mennydörgésszerű csattanás vágta ketté szavait. Titáni erő szegezte bele a karosszékbe. Látta, hogy Melnyikov a földre repül, és a szakasz homorú falára zuhan. Az alacsonyan kezdődő, átható sivítás agyat hasogató magasságba csapott, majd elhallgatott. A növekvő nehézkedési erő jól ismert érzése minden kétséget kizárt: az űrhajó gyorsuló repüléssel száll velük.

Elszálltak a Vénuszról!

 Szívük összeszorult. A rémület vasabroncsként szorította a fejüket.

 Miért kezdtek működni a motorok? Egyikük sem nyúlt semmihez, nem tettek semmiféle mozdulatot…

 Halál!… Gyors, elkerülhetetlen halál. Fogalmuk sem volt, hogyan kell irányítani az űrhajót.

 S mintegy kétségtelenné téve, hogy valóban repülnek, a gömbfalak hirtelen áttetszőkké váltak. Fent vakítóan ragyogott a Nap, alattuk sűrű fehér szőnyegként terült el a Vénusz felhőtakarója. Az ég kékje gyorsan sötétedett, s feketévé változott. Feltűntek a csillagok.

Egyre gyorsabban száguldottak, nem tudni, hová, merre.

 Melnyikov a szakasz alsó falán feküdt, s igyekezett nem mozogni. Amikor lezuhant, nem ütötte meg magát. A hidacska és a „padló” között alig egy méter volt a távolság. Nyomban tudta, mi történt, s Vtorovval ellentétben, semmi félelmet nem érzett. A négy űrrepülés, a vele járó állandó életveszély, megtanította arra, hogy bármikor uralkodni tudjon magán. Pillanatnyi ijedtsége tüstént elpárolgott, s átadta helyét a megfeszített gondolkodásnak.

 Pontosan vissza tudott emlékezni arra, hogyan viselkedtek az utolsó pillanatban. Vtorov ült, ő pedig állt. Egyikük sem mozgott, hacsak nem számítja a filmfelvételt, amelyet Vtorov kérésére készített. Az űrhajó azonban akkor szállt fel, amikor a filmfelvétel már elkészült. Más mozdulatot nem tettek.

 Az űrhajó mintha Vtorov szavai nyomán szállt volna fel. Éppen a felszállásról beszélt. Furcsa véletlen. Elvégre a Faeton-lakók űrhajójának automata gépei nem reagálhattak az orosz beszédre, nem érthették meg azt! Hihetetlen. De hát akkor? A fal, amelyen Melnyikov feküdt, teljesen átlátszó volt. Az volt az érzése, hogy az űrben lebeg. Fölötte, az űrben lebegett Vtorov is, előtte pedig a sokszínű vezérlőpult. Ahhoz semmi kétség nem fért, hogy valóban vezérlőpult.

 Minden más eltűnt. Balról idelátszottak az űrhajónak a Nap által megvilágított gyűrűi és a központja, jobbról pedig a külső cső egy darabkája.

 Fejük fölött a Nap ragyogott. Melnyikovnak úgy rémlett, hogy egyenesen a Napba repülnek.

 Tisztában volt azzal, hogy az űrhajó, amelyet senki sem irányít, éppen a Nap felé repül, s ha ki nem derítik, mivel s hogyan kell irányítani a hajót, elkerülhetetlen pusztulás várja őket, még jóval azelőtt, hogy az űrhajó befejezi utolsó útját, s nyomtalanul eltűnik az égi tűz ölelő lángkarjai között.

 

 

A HAJSZA

 

— Nagyon kevés esélyünk van a sikerre — fejezte be Kámov. — Ha Melnyikov és Vtorov el is van látva levegővel, de nincs élelmük. Ennek ellenére meg kell kísérelni megmentésüket. Javaslom, forduljanak vissza a Vénusz felé. A Faeton-lakók űrhajója még mindig a bolygó közelében tartózkodik. És ne csak napjában egyszer teremtsenek velünk rádióösszeköttetést, hanem többször. Végül is innen a Földről érkező útmutatások alapján meg fogják találni az űrhajót.

Nyolc perc múlva megérkezett a válasz:

— Teljes egészében vettük. Hozzáfogunk tervének valóra váltásához. Az SZSZSZR-KSZ3 máris visszafordul. Állandóan tartjuk egymással a rádióösszeköttetést. Mi is reméljük, hogy szerencsével járunk. Belopolszkij. Átállok vételre.

— Sok sikert — felelte röviden Kámov.

 A Földről irányított űrhajó alig hetvenkét óra alatt utoléri a Faeton-lakók csillaghajóját. A ma reggeli megfigyelések szerint a gyűrűs űrhajó másodpercenként ötven kilométeres sebességgel közeledett a Vénuszhoz, Szükség esetén a KSZ3 is felvehette ezt a sebességet. Ha a Faeton-űrhajó nem gyorsítja repülését, Belopolszkij szorosan felzárkózhat hozzá. S akkor Melnyikovot és Vtorovot — ha pedig már késő, holttestüket — átszállíthatják a KSZ3-ra.

És ha a Faeton-űrhajó növeli sebességét?…

 A Vénuszon történt tragédia híre bejárta az egész világot. A földgolyó minden lakosa őszintén kívánta, hogy Melnyikovot és Vtorovot, akik olyan helyzetbe kerültek, amilyenbe még ember soha nem került, megmentsék. William Jenkins, aki nemrég tért vissza a Marsról, felajánlotta saját személyét és űrhajóját, de javaslatát elvetették. A Földről utolérni a Faeton-űrhajót. nagyon hosszú ideig tartana. Csak az SZSZSZR-KSZ3 képes arra, hogy Melnyikovot és Vtorovot még élve találja. Az ember hét, nyolc, sőt tíz napot is el tud lenni valahogy élelem nélkül, de másfél hónapot…

 Azt a gondolatot határozottan elvetették, hogy a Faeton-űrhajón élelmiszerek is lehetnek. Nem beszélve arról, hogy az embernek ismeretlen anyagokat fogyasztani veszélyes; a Faeton-lakók sok évet töltöttek a Vénuszon, és kétségtelen, hogy élelmiszerük időközben elfogyott, és megtanulták, hogy a Vénuszon szerezzenek táplálékot maguknak. Azonkívül elképzelhetetlen, hogy a szerves anyagok, bármilyen jól voltak is konzerválva, több ezer éven keresztül meg ne romoljanak.

Sietni kellett.

Valamennyi kontinens csillagvizsgáló intézetei megegyeztek egymással, hogy állandóan figyelik a Faeton-űrhajót. Úgy adták át egymásnak, mint a stafétabotot. Amint az egyik obszervatórium látóhatárán felkelt a Nap, a megfigyelést átvette egy másik, mely nyugatabbra feküdt tőle. A moszkvai Világűrkutatási Intézet rádión a világ minden obszervatóriumával tartotta a kapcsolatot.

 A korongűrhajó nem tűnhetett el. A repülésben beállott legcsekélyebb változást nyomban jelentették a KSZ3-nak. Belopolszkij a kapott üzenetektől függően változtatta az útirányt. Az űrhajó hatalmas kört írt le. Belopolszkij időtakarékosság céljából elhatározta, úgy fordul vissza a Vénusz felé, hogy nem csökkenti sebességét, és a legkisebb rádiusszal veszi a fordulatot. Tudta, hogy minden kárba veszett perc végzetessé válhat.

 Konsztantyin Jevgenyevicset az a kínzó gondolat gyötörte, hogy már nem tudja helyrehozni hibáját. Miért tiltotta meg, hogy a Földdel közöljék: mi történt a Vénuszon? Hisz előbb-utóbb úgyis meg kellett tenniük. Nem lehetett volna a szörnyű titkot a Földre érkezésükig takargatni. Mi történt vele? Miféle bonyolult és nehezen magyarázható folyamat zajlott le mindig kiegyensúlyozott lelkében? Kárba veszett két nap, de ha számításba veszi a Föld felé megtett utat, akkor összesen négy. Mennyivel egyszerűbb lett volna két nappal ezelőtt. Mennyivel nagyobb lett volna az esélye annak, hogy megmentik azokat az embereket, akiknek látszólagos pusztulása kibillentette egyensúlyából, és arra késztette, hogy kiadja azt a bűnös („igen, valóban bűnös” — gondolta Belopolszkij) tiltó utasítást.

 Mi történt volna akkor, ha Pajcsadze nem meri megszegni a fegyelmet, hallgat az űrhajó parancsnokára, és nem utasítja Toporkovot, hogy mégis teremtsen összeköttetést a Földdel? Erre a gondolatra borzalom fogta el Belopolszkijt. Vtorov és Melnyikov haláláért teljesen ő lenne felelős, egyedül csak ő lenne oka pusztulásuknak… De hát most is… ki tudja, lehet, hogy már késő, talán már túlságosan sok idő veszett kárba. Azok, akiket megmenthettek volna, meghaltak… meghaltak az ő hibájából.

  Pajcsadze megpróbálta megtalálni a gyűrűs űrhajót, de hasztalan. A KSZ3 obszervatóriumának teleszkópja túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy felfedezzenek egy olyan apró tárgyat ekkora távolságból. Az űrhajó három nap alatt több mint tízmillió kilométerre távolodott el a Vénusztól.

 Le kellett mondaniuk a vizuális megfigyelésekről, és teljesen a Földről érkező útmutatásokra és a matematikai számításokra bízni magukat. Belopolszkij a legkisebb időveszteséggel akarta elvégezni a visszafordulást. Az űrhajó félkör alakban balra fordul, majd egyenesbe lendül, másodpercenkénti ötven kilométerre növeli sebességét, és úgy repül tovább. Még a Vénusz röppályája előtt ismét csinál egy fordulatot — ezúttal jobbra —, s a bolygó mögé, a Faeton-lakók űrhajójának közvetlen közelébe kerül. Ekkor kezdődik aztán a terv legnehezebb részének a végrehajtása. Egészen szorosan fel kell zárkóznia a külső gyűrűhöz, ráakaszkodni, hogy a Faeton-űrhajó sebességének hirtelen felgyorsulása ne hiúsítsa meg a mentést. Majd pedig felöltik az űrbúváröltönyöket, és behatolnak a másik űrhajóba.

Ez volt a terv.

 A KSZ3 hét utasa lelkesen támogatta parancsnokának döntését.

 Megkezdődött az első fordulat. Csaknem három óra hosszat tart majd.

Ugyanannyi időt vesz igénybe a második is.

 A másodpercenkénti negyven kilométeres sebesség mellett a centrifugális hatás félelmetes erő. Mindannak a súlya, ami az űrhajón volt, a megszokott földi súllyal szemben erősen megnövekedett. Minden mozdulat erőfeszítésbe került. Az űrhajósok az automata pilótára bízták az űrhajót, hogy a megadott útvonalon vezesse, ők maguk pedig befeküdtek hálóikba.

 De nem mindegyik tehette ezt meg. A parancs szerint a rádióállomáson állandó ügyeletet kellett tartani, hacsak három órára is, és senkinek sem jutott eszébe, hogy megszegje ezt az utasítást. Esetleg éppen abban az időpontban érkezik az üzenet, hogy a Faeton-űrhajó megváltoztatta útirányát, s igen fontos volt nyomban kijelölni, kiszámítani és megváltoztatni a KSZ3 útirányát.

 

Knyázev jött Toporkov segítségére. Egymást felváltva ültek a vevőkészülék mellett, és feszülten várták a rádiógram érkezését, hogy rögtön továbbítsák a központi vezérlőpulthoz, amely mellett Belopolszkij, Pajcsadze és Zajcev szinte állandóan ott tartózkodott. Az utóbbi három fekve is tarthatta az ügyeletet, de a szolgálatban levő rádiósnak ülnie kellett. A hálót nem lehetett a rádióállomás mellé felfüggeszteni, nem volt, amihez hozzáerősítsék kampóit.

 A KSZ3 tervezői és építői nem gondolhattak arra: a szükség majd úgy hozza, hogy a rádióállomáson növekvő nehézkedési körülmények között kell ügyeletet tartani, méghozzá ilyen hosszú ideig. Kiegyenesedve kellett ülniük. A karszék támlája kemény és alacsony volt, alig ért derékig. A szolgálat vége felé a rádiósnak megfájdult a gerince, s egyre jobban sajgott. Húsz percnél tovább senki sem bírta. Minden húsz perc letelte után a soron következő ügyeletes kimászott a hálóból, az ajtónyíláshoz kúszott, majd átérve rajta, a felvonóhoz vonszolta magát. A lift felrepítette a rádiófülkébe. Ugyanezen az úton indult vissza az ügyeletet átadó rádiós, hogy húsz perc múlva megismételje elölről az egészet.

 Ez a három óra a végsőkig kimerítette a két fiatal, erős embert.

 Andrejev, Korzewski és Romanov nagyon sajnálták, hogy nem tanulták ki a rádiós mesterséget. Öt embernek csupán egyszer kellett volna ügyeletet tartania.

 „Jó lecke — gondolta Andrejev —, nemcsak nekünk, hanem minden űrhajósnak.”

 A másodpercenkénti negyven kilométeres sebesség a KSZ3 menetsebessége volt. Szükség esetén ötven kilométerre lehetett növelni, mégpedig a tartalékenergia felhasználásával. Ehhez a tartalékhoz tilos volt hozzányúlni, de most eljött az ideje, hogy igénybe vegyék. Belopolszkij úgy határozott, hogy csak akkor növeli a sebességet, ha az űrhajó egyenesbe lendül. Fordulás közben a sebesség amúgyis túlságosan nagy volt. Ha nem fenyegetné halál Melnyikovot és Vtorovot, soha nem szánta volna rá magát erre a lépésre, amellyel társai egészségét veszélyezteti… De más választása nem volt.

  Az a gondolat, hogy Melnyikov és Vtorov örökké ott bolyonganak a világűrben, vagy eltűnnek a Nap ölelő karjaiban, kétségbeejtette az űrhajósokat. Mindenáron meg kell menteni őket ettől a sorstól; ha nem őket, akkor legalább holttestüket.

 Az űrhajón izgalommal vártak minden értesítést, amely a Földről érkezett. De egyelőre nem kaptak aggasztó híreket.

 Beköszöntött augusztus 11-ének estéje (este természetesen a Földön, a Szovjetunióban, nem pedig az űrhajón). Az elgyötört emberek türelmetlenül várták a nyolc órát. Mennél közelebb ért a mutató a kívánt számhoz, annál nehezebbnek tűnt számukra elviselni a kibírhatatlanná váló nehézkedést. Testük, amely olyan volt, mintha ólomból lett volna, megtagadta az engedelmességet.

 Az űrhajó alig észrevehetően megremegett… A megkönnyebbülés sóhaja tört fel mindnyájukból. A súlytalanság érzése hullámzott végig testükön, Milyen nagyszerű, amikor az ember nem érzi a súlyát!

 Negyvenórás, egyenes irányú, nyugodt repülés következett. A sebességnek ötven kilométerre való növekedése azt jelenti, hogy a felgyorsulás másodpercenként egy méter. Ez csak olyan nehézkedési erőt vált ki, amely a földi súly egytizedének felel meg. Semmiség!…

— Üzenet a Földről! — hallatszott Knyázev hangja. A fülkében levő hangszórók szétvitték hangját az egész űrhajón. — Rendkívüli közlemény!…

 Mi történt?! Visszafojtott izgalommal várták, mit mond majd a Föld.

 De akkor kigyulladtak a képernyők. Belopolszkij rideg arca jelent meg bennük.

— Elvtársak! — mondta. — A Faeton-lakók űrhajója újabb fordulatot kezdett. Jelen pillanatban még nem tudni, mennyire fordul el, és melyik irányba folytatja útját. Két-három óra múlva kiderül. Pihenjetek! Űrhajónk újabb fordulata elkerülhetetlen.

 S újból működésbe lépett a fordulást végző motor. Ismét gyötörni kezdte az embereket a növekvő nehézkedési erő. Toporkov és Knyázev megint váltották egymást, harcoltak saját testük nyomasztó súlyával. Pedig azt sem tudhatták biztosan, érdemes-e szenvedniük.

 Amikor pedig véget ért a fordulat, és az űrhajó végre egyenesbe lendült, a Faeton-űrhajó, mintha csak gúnyt űzött volna belőlük, újabb fordulatot tett!

 „Kétségtelen — üzente Kámov —, hogy az űrhajót emberi akarat irányítja. A fordulat indokolatlan, ha automata pilóta vezérli a hajót. Melnyikov és Vtorov élnek. Előre, elvtársak! A cél már nincs messze!”

A kitartó hajsza folytatódott!

 

 

A KÉPZELŐERŐ

 

Amikor Melnyikov a felszállás pillanatában lezuhant a hidacskáról, nem felejtette el megnézni az óráját. S mikor a hirtelen beállott súlytalansági állapot rádöbbentette, hogy a felgyorsulás megszűnt, s az űrhajó a tehetetlenségnél fogva állandó sebességgel repül tovább, könnyen meggyőződött arról, hogy csupán tizenhárom perc telt el.

 Az áttetsző, láthatatlan falon túl a csillag világ jól ismert képe terült el. Világos, hogy az űrhajó maga mögött hagyta a Vénusz légkörét, és a világűrben repül. Vajon merre tart? Be vannak-e állítva a Faeton-űrhajót vezérlő automaták valamilyen meghatározott útirányra, vagy sem? Ezt csak azután lehet majd megállapítani, ha több órán keresztül gondosan figyelik a Vénuszt.

 Tökéletlen módszer, de más megoldás nincs. Egyetlen navigációs műszerük sem volt.

 A bolygó, amelyet oly váratlanul hagytak el, egészen közelinek látszott. A fél eget hófehér, gomolygó felhők végtelen tömege borította. Most, amikor eltűnt a nehézkedési erő, lehetetlen volt megállapítani, hogy a Vénusz közvetlenül alattuk van-e, vagy valahol oldalt. De a Nap mintha még mindig ugyanazon a helyen világítana. Melnyikov emlékezett, hogy Vtorov árnyéka az ő lábán feküdt. És most is így volt. Tehát az űrhajó a Nap felé viszi őket. Így látszott, de azért igen fontos lenne pontosan meghatározniuk helyzetüket.

 Melnyikov két ízben járt űrhajón a Vénusz közelében. Háromszor látta már a bolygót ilyen távolságból. Nem tudja-e megállapítani szemre, milyen magasságban tartózkodnak? Dehogynem: kb. tízezer kilométer magasan repülnek. Igen, kb. annyi lehet.

 Könnyedén ellökte magát és felállt. Majd Vtorovhoz közeledett, és belekapaszkodott a vállába. így kényelmesebben tudtak beszélgetni.

— Mit gondolsz, Gennagyij — kérdezte tőle —, hányszorosára növekedett a nehézkedési erő a felszálláskor?

 Vtorov felemelte fejét. Melnyikov megpillantotta halálsápadt arcát, ide-oda cikázó tekintetét. Gennagyij ajka kék volt, mint a halottaké.

— Mi van veled? Rosszul vagy?

 Vtorov váratlanul elnevette magát. Nevetése hisztérikusan csengett.

— Jópofa maga, Borisz Nyikolájevics — mondta még mindig nevetve. — Hogy érzem magam? Hogy érezheti magát egy halálra ítélt az akasztófa alatt?…

— Szégyelld magad! — csattant Melnyikov hangja. — Gyáva féreg! S ez a rongy meri magát űrhajósnak nevezni!

 Elfordult, hogy Vtorovnak legyen ideje magához térnie. Abban biztos volt, hogy szavainak meglesz a hatása.

Vtorov hallgatott.

 Amikor Melnyikov egy perc múlva visszafordult, látta, hogy elérte célját: Vtorov arcán könnyek csorogtak.

— Legyen kicsit belátóbb, Borisz Nyikolájevics — mondta. — Nem mindenki lehet olyan, mint maga. Hisz mindössze hat óránk van hátra.

— Honnan veszi? — kérdezte Melnyikov, s úgy tett, mintha nem értette volna szavait. Azt akarta, hogy Vtorov gondolkodni kezdjen. Nem rossz eszköze a megnyugvásnak.

— Hogyhogy honnan? Maga talán nem tudja, hogy oxigénpalackjaink tartalma tizenkét órára elegendő?

— Ó, igen! Mennyi idő is telt el azóta, hogy elhagytuk űrhajónkat?

— Szerintem hat óra.

— Igen — mondta Melnyikov —, földi oxigénünk már valóban nem sokáig futja. Hat óra! Ez alatt az idő alatt nem sokat tudunk elvégezni. De ha figyelembe veszünk néhány tényt… Haragszol rám? — váltott át hirtelen más hangra.

Vtorov elvörösödött.

— Igaza volt — mondta. — Valóban gyáva vagyok, és nincs helyem űrhajón.

Melnyikov átölelte társát.

— Semmiség, Gennagyij! Volt idő, amikor megdöbbentett Kámov nyugodtsága. Tapasztalat és szokás dolga. Meg kell szokni a veszélyeket. Felejtsd el szavaimat. Nem volt más, csak gyógyszer.

— Meg is volt a hatása — mosolyodott el Vtorov. — Most már nyugodtan fogadom majd a halált.

— Már megint a halál. Én nem akarok meghalni. Harcolnunk kell. Ami pedig a levegőt illeti…

 Melnyikov egy gyors mozdulattal feltépte a légmentesen záró kapcsokat, s levette fejéről a sisakot.

 Vtorov megdermedt. Úgy nézett társára, mintha azt várná, mikor pillantja meg rajta a fulladás jeleit…

 Melnyikov mély lélegzetet vett. Az első pillanatban úgy tűnt neki, hogy a Faeton-lakók űrhajójának levegője valahogy nagyon tömör, mintha magasabb lenne a nyomása. Aztán ez az érzése eltűnt. Várakozásának megfelelően teljesen elegendő oxigént tartalmazott.

— No lám! — mondta.

— Hogyan tudta rászánni magát erre?

— Nem olyan nehéz. Biztos voltam abban, hogy mi jól tudunk lélegzeni ebben a levegőben. Mindaz, amit a Faeton-lakókról tudok, ezt támasztja alá. Még mindig nem találtad ki, min alapszik az én magabiztosságom?

— Fogalmam sincs. Meg is fulladhatott volna.

— Ha nem most, akkor hat óra múlva úgyis le kellett volna vennünk a sisakokat, és kipróbálni, alkalmas-e számunkra az űrhajó levegője. Jobb előbb megtenni. Most már tudjuk, hogy sokkal több, mint hat óra áll a rendelkezésünkre. Az oxigéntartalék itt nem korlátozott.

— Honnan gondolja? — kérdezte csodálkozva Vtorov.

Melnyikovhoz hasonlóan ő is levette sisakját, és lélegzéskor nem érzett semmi rosszat. A levegő tiszta volt, és ha nem számítjuk a gyenge idegen szagot, amit már korábban is éreztek a szűrőn keresztül, nem különbözött a földitől.

— Egyszerű logika vezetett erre a következtetésre — felelte Melnyikov. — Emlékezz vissza a Faeton-lakók filmjére. A Marson is és a Vénuszon is a mienkéhez hasonló öltönyt viseltek. Számunkra is alkalmatlan volt a Vénusz levegője. Emlékezz vissza külsejükre: pontosan olyanok, mint mi. Tehát nekik is, mint nekünk szükségük volt oxigénre. Nagyon sok időt töltöttek a Vénuszon. Tehát oxigént gyártottak. De a Vénusz légkörében igen kevés van belőle. Honnan szerezhették a Faeton-lakók? Valószínűleg az atomrészecskékből vonták ki. Biztosak lehetünk abban, hogy valamilyen ismeretlen készülék most is felújítja a levegő oxigénjét, megsemmisíti a szénsavgázt és a többi káros anyagot.

— Szóval maga szerint el vagyunk látva levegővel? És mi a véleménye a táplálkozásról? Nincs semmi élelmiszerünk.

— Hát ez igaz. Az éhség valóban fenyeget bennünket

— Ne pocsékoljuk az időt — mondta Vtorov. — Beszélgetünk, s közben múlik az idő.

— Ez is igaz. De mielőtt a menekülés útjait kerestem volna, meg akartalak nyugtatni, hogy higgadtan tudj gondolkodni. Elpocsékoltunk néhány percet, de ez nem baj. Még ha rájövünk is az űrhajó irányításának a nyitjára, sok idő telik el addig, amíg vissza tudunk térni a Vénuszra vagy a Földre. Az még kevés, ha rájövünk, tapasztalatot is kell szereznünk.

— Hát ami a Földet illeti, oda semmiképpen sem tudunk visszarepülni — jegyezte meg Vtorov. — Éhen halnánk.

— Majd meglátjuk. Most pedig megismétlem első kérdésemet: mit gondolsz, hányszorosára növekedett a nehézkedési erő a felszálláskor?

— Úgy gondolom, hogy legalább háromszorosára.

— Szerintem kevesebbre. A kétszeresére. De neked mégiscsak igazad van. Mondjuk, hogy a két és félszeresére… A felgyorsulás tizenhárom percig tartott, s ezalatt körülbelül tízezer kilométert tettünk meg. Majd a tehetetlenségnél fogva repültünk tovább. Milyen sebességgel is repülünk?

— Nem nehéz kiszámítani.

— Tudom, hogy nem nehéz. Most… körülbelül másodpercenként huszonöt kilométerrel haladunk. Nincs semmi értelme pontosan kiszámítani. Akkor sem tudjuk pontosan, mennyi a felgyorsulás. A legfontosabbat tudjuk: a Faeton-lakók űrhajója sokkal lassabban repül, mint a KSZ3. Ha felfedeznek bennünket, könnyen utolérhetnek.

— Ha felfedeznek — sóhajtott fel Vtorov.

— Ám akkor sem fogjuk ölbe tett kezekkel várni a KSZ3-at — folytatta Melnyikov. — Vegyük a legfontosabb kérdést. Emlékezz vissza a legapróbb részletekre, milyen mozdulatokat csináltál a felszállás előtt.

— Nem volna jobb, ha elmennék a vezérlőpulttól? — kérdezte Vtorov.

 Melnyikov összerezzent. Társa még mindig ott ült a titokzatos síkok előtt, amelyeknek mélyén továbbra is ott szikráztak a sokszínű lángnyelvecskék.

 Megbocsáthatatlan balfogás! Hogyan is feledkezhetett meg erről! Ki tudja, lehet, hogy nemcsak a felszállást, hanem a hajó manőverezését is ugyanazok az érthetetlen módszerek irányítják…

— Természetesen — mondta. — Már rég meg kellett volna tenned.

 Vtorov leszállt a karosszékből, és mind a ketten távolabb „léptek” attól a valamitől, amelyet vezérlőpultnak néztek. Észrevették, hogy az apró lángnyelvecskék szikrázása fokozódott. Míg Vtorov pontosan szemben ült az egyik síkkal, a lángnyelvecskék benne szinte mozdulatlanok voltak. A fiatal mérnök arra gondolt, hogy aligha jönnek rá a dolog nyitjára. Mindez nagyon messze esett a földi fogalmaktól.

— Én azt hiszem, hogy semmiféle mozdulatot nem csináltam — felelte Melnyikov kérdésére. — Hisz maga tiltotta meg, hogy mozogjak. Mozdulatlanul ültem.

— Mégis, nem kétséges, hogy te indítottad meg az űrhajó motorjait. Emlékezz, mielőtt bejöttünk volna ebbe a helyiségbe, egy sárga csíkozású kék kört láttunk. Ilyen kör jelent meg előtted, amikor beültél a karosszékbe. Figyelmeztető jelzés volt. Az első esetben mindkettőnknek szólt, a másodikban csak neked.

— Igen, valahogy így lehet — felelte Vtorov beleegyezően. — De én jól emlékszem, hogy semmiféle mozdulatot nem tettem.

— A végén kiderül, hogy a csillaghajó azért szállt fel, mert valamit mondtál a felszállásról. De ez képtelenség. Az még elképzelhető volna, hogy az automata hangra van beállítva, viszont a Faeton-lakók nem ismerhetik az orosz nyelvet. Ezenkívül még beszédjük hangszíne sem hasonlít a miénkére.

— Ez természetes. Pontosan emlékszem, azt mondtam, hogy most megteszem a szükséges mozdulatot, és az űrhajó… az űrhajó, Borisz Nyikolájevics, egy fantasztikus gondolatom támadt! Az ajtók! Érti, az ajtók!

— Miféle ajtók?

— Az űrhajó ajtói. Az ötszögű körvonalak.

— Semmit sem értek.

— Menjünk el innen — mondta Vtorov. — Azt hiszem, megvan. Nem folytathatjuk tovább beszélgetésünket ezen a helyen.

— Én is gondoltam már arra, hogy jobb volna elmenni innen — mondta Melnyikov, aki hasztalan igyekezett kitalálni, miről beszél a társa. — De itt nincsenek gombok.

— Annál jobb. — E furcsa szavak után Vtorov a bejárat felé fordult.

 A következő pillanatban megjelent az ötszögű körvonal. Néhány másodperc, és megnyílt a kijárat.

— No látja — mondta izgalomtól remegő hangon Vtorov. — Igazam volt. Az automata berendezés rendesen működik. Mi pedig azt hittük, hogy elromlott.

 Melnyikov semmit sem értett. Csak nem bolondult meg ez a Gennagyij? Miről beszél?

 Átsiklottak a nyíláson, s az abban a pillanatban becsukódott mögöttük,

— Lám, enélkül is bezárulnak az ajtók — mondta Vtorov. — Ó, ti Faeton-lakók! Kedves, bölcs Faeton-lakók!

— Légy szíves, magyarázd meg! — sürgette Melnyikov. — Mit jelent ez?

— Azt jelenti, hogy mind a ketten megmenekültünk. Az űrhajó irányítható, méghozzá nagyon egyszerűen.

— No, gyerünk már, ki vele!

— Először egy próbát teszek — felelte Vtorov. — Ez lesz a végső bizonyíték. Nézze!

Mozdulatlanná merevedett.

Eltelt egy másodperc, és közvetlen előttük ismét kigyulladt a kék kör. Majd ezt követően kinyílott a vezérlőpult helyiségébe vezető ajtó.

— Mindjárt becsukódik — mondta Vtorov.

Az ajtó valóban bezárult.

— No lám! — Vtorov megtörölte izzadt homlokát. — Minden világos!

— Csak nem a gondolatok?

— Nem, nem a gondolatok. Az ember szavakban gondolkozik. Ez más. Itt valami kétségtelenül a szervezet bioáramaival áll kapcsolatban. Most már tudom, miért szálltunk fel. Amikor kimondtam azt a végzetes mondatot, pontosan elképzeltem magamban, amint száll felfelé az űrhajó. Reálisan, vizuálisan képzeltem el. Mintha én magam… érti, nehéz ezt megmagyarázni, például: fel tudna-e emelni gondolatával valamely tárgyat, mondjuk egy asztalt, ha csak nézne rá? Nem, nem gondolattal, hanem felemelő akarattal. Nem is tudom, hogyan magyarázzam meg magának.

— Nincs szükségem magyarázatra. Teljesen igazad van. Az űrhajó automata berendezését bioáramok vezérlik. Nyilván a Faeton-lakóknak igen fejlett volt a gondolati fegyelme. És nemcsak a gondolati, hanem a fantáziafegyelmük is. Most már tudom, miért nem nyíltak ki rögtön az ajtók. Arra vártak, míg az ember tudat alatt kinyitja őket, vagyis akarja, hogy kinyíljanak. Emlékszem, egymagám mentem oda az egyik ajtóhoz, te hátramaradtál, de az ajtó nem nyílott ki. Csak akkor nyílt ki, amikor te is odaértél. Nekem nincs olyan erős képzelőerőm, mint neked. Te sokkal inkább idegember vagy, és képzelőerőd könnyen kiváltja a bioáramot. A Faeton-lakók gépei pedig rendkívül érzékenyek.

— Ki gondolta volna?

— Gondolni gondolhattuk volna, de hát egyszerűen nem jutott az eszünkbe. A bioáramok technikája nem újdonság a Földön. Már felfedezték, de egyelőre még nem érte el a Faeton-lakók fejlettségi fokát.

— Ezek szerint — mondta bánatosan Vtorov —, mindennek én vagyok az oka. Ha másvalaki van magával…

—... az űrhajó nem szállt volna fel — fejezte be Melnyikov. — Nem, Gennagyij, így nem szabad gondolkozni. Ha én így, ha én úgy!… Te vitted fel az űrhajót, te is hozod vissza a Vénuszra. Szerencsénk most azon múlik, hogy a képzelőerőd és idegimpulzusaid elegendők lesznek-e ahhoz, hogy befolyást gyakoroljanak az űrhajó gépezeteire. Rendkívül óvatosnak kell lennünk. Például az űrhajó éles fordulata vesztünket okozhatja.

— Alig hiszem, hogy ők teljesen önmagukra lettek volna utalva — mondta Vtorov. — Ez túlságosan veszélyes. Inkább azt gondolom, hogy a bioáram révén indíthatók be a motorok, fordítható vissza az űrhajó, gyorsítható vagy csökkenthető a sebesség. De mindezeknek a műveleteknek a technikája nyilván automatizált, hogy az űrhajósok túl ne lépjék a veszélyesség határát. Példánk már van erre. A felgyorsulás az én részvételem nélkül ért véget.

— Biztos vagy benne? Lehet, hogy…

Vtorov lehajtotta fejét.

— Biztos vagyok — felelte alig hallhatóan. — Szégyellem magam, de minden gondolatomat és érzékszervemet megbénította a félelem.

— Életmentő félelem — mondta vidáman Melnyikov. — Megállíthattad volna a motorokat, s az űrhajó visszazuhant volna a Vénuszra. Akkor aztán semmi sem maradt volna belőlünk. Szóval úgy jó minden, ahogy történt. Most pedig azt tanácsolom, pihenjünk, aztán majd hozzáfogunk a munkához.

— Pihenjünk? — csodálkozott Vtorov. — És van rá időnk?

— Bőven. Rád nagy munka vár. Megtanulod irányítani az űrhajót. Ehhez pedig teljesen frissnek kell lenned.

— A Nap felé repülünk. Nem volna jobb még pihenés előtt megkísérelni más irányba fordítani az űrhajót?

— A Nap nagyon messze van — felelte Melnyikov. — Még ha bele is zuhannánk, akkor is volna még egypár hetünk. Amíg alaposan ki nem pihened magad, nem engedlek a vezérlőpulthoz.

— Akkor menjünk pihenni — adta be derekát Vtorov.

 

A súlytalanság világában nincs szükség ágyra. Az ember bármilyen helyzetben aludhat a levegőben fekve. A szokás ereje azonban mégis arra késztette Melriyikovot és Vtorovot, hogy átmenjenek abba a helyiségbe, ahol a Faeton-lakók heverőit látták. E heverők a földi ember számára rövidek voltak, de ez nem számított. Nem kellett mást tenni, mint egyszerűen csak beléjük kapaszkodni, így szokták meg az alvást az űrhajójukon.

— Nagyon kellemetlen, hogy a falak átlátszóak — mondta Vtorov.

— Ez csak tőled függ — mosolyodott el Melnyikov.

— Hát maga hol marad?

— Ugyan! Sohasem volt valami nagy fantáziám. Én csak egyszerűen gondolkozni tudok, ide pedig más kell. Próbáldmeg te, Gennagyij.

 Vtorov behunyta szemét. Igyekezett minél reálisabban elképzelni magának az űrhajót körülölelő csillagvilágot, majd erősen arra gondolt, hogy a falak többé nem áttetszőek. A csillagok eltűntek… Körös-körül fémfalak…

— Remek! — hallotta Melnyikov felkiáltását.

 Vtorov kinyitotta a szemét. Az első pillanatban hinni sem akarta: kívánsága teljesült. Elégedetten mosolygott. Hát nem csodálatos? Kívánságod egy szempillantás alatt teljesül. Miféle varázslatos technika ez, amely gondolati parancsra reagál? Nem álom ez?!…

— Oltsd el a fényt — mondta Melnyikov olyan hangon, mintha csak ki kellene nyújtani a kezét és megfordítani a kapcsolót.

 

 

MÉG EGY ÓRA, ÉS ITT A HALÁL

 

Az emberi szervezetben állandóan különböző nagyságú, feszültségű és erejű villamos áramok keringenek. A villamos erő megváltozását az élő szövet bárminő tevékenysége előidézi. Az agynak a központi idegrendszeren keresztül az izomszövetek számára leadott minden parancsát egy különleges készülék elektrogram formájában rögzítheti.

A tudomány a szervezet eme áramait „bioáramoknak” nevezi.

 A technika régóta felhasználja az izmokban keletkező bioáramokat művégtagok mozgatására. Ezek a műkezek, műlábak engedelmesen végrehajtják az agy parancsait. A közvetlenül az agy áramaival irányított gépek megalkotása a földi tudomány és technika napirendjén szerepelt. A nehézséget az okozta, hogy rendkívül bonyolult volt eloszlatni a számtalan impulzust, amelyek egyidejűleg az agy sokmilliárdnyi idegsejtjéből indultak ki.

 De ami nehéz, az még nem lehetetlen. 19…-ban, amikor a KSZ3 a Vénuszon járt, a gondolat irányította gépek első prototípusai már megérkeztek a szovjet, amerikai és más külföldi gyárakba. Ezek a gépek még nagyon egyszerűek voltak, de a bonyolultabb, tökéletesebb típusok megalkotása már a közeli jövőben várható volt. Az ember magabiztosan állította technikája szolgálatába gondolatainak erejét.

 Közismert az a kifejezés: „a gondolat gyorsaságával”. S valóban a gondolat gyakorlatilag pillanat alatt keletkezik. Ám a gondolat által kiváltott cselekvés okvetlenül késést szenved. Idő kell ahhoz, hogy az izmok mozgása végrehajtsa az agy parancsát.

 A jól megszerkesztett gép ugyanolyan gyorsan képes működni, mint a gondolat. Világos tehát, milyen előnye van annak, ha az agy parancsát közvetlenül tudjuk továbbadni a gépnek, kihagyva az olyan közbeeső láncszemeket, mint a kézmozdulatok. Ilyen vezérlési módszerrel óriási gyorsaságot és pontosságot érünk el.

 Az űrhajóparancsnokok számára, óriási sebességgel való repülés közben, amikor gyakran pillanatok alatt kell dönteni, és a gondolatot villámgyorsan végrehajtani, a gondolattal való irányítás hatalmas lehetőségeket rejt magában. Nem csoda, hogy a Faeton-lakók, akiknek tudománya és technikája messze felülmúlta a földi tudományt és technikát, éppen emellett a legtökéletesebb űr ha jó vezérlési módszer mellett állapodtak meg.

 A bioáramokon alapuló technikát már ismerték a Földön, ezért Melnyikov és Vtorov aránylag könnyen ráeszmélt, mi az eleinte megközelíthetetlennek látszó „vezérlés titka”.

 Döntő szerepet játszott a földi ember és a Faeton-lakó közti hasonlóság. Egyforma felépítésűek voltak, a természet egy mintára teremtette őket. A Faeton-lakók agya, ezt bizton állíthatjuk, hasonlított az emberi agyhoz. A különbség csupán a fejlettségben rejlett. A gondolkodás egytípusú volt, tehát azt, amit a Faeton-lakók csináltak, megtehették az emberek is. Természetesen a Faeton-lakók sokkal konkrétebben, sokkal pontosabban gondolkoztak, képzelőerejük gazdagabb és sokrétűbb, az agyukban született gondolatképek pontosabbak és plasztikusabbak voltak, mégis ugyanaz a gondolat, ugyanaz a képzelőerő, ugyanaz a kép volt. Az a tény, hogy a gyűrűhajó gépei engedelmeskedtek Vtorov gondolatainak, ezt bizonyította. Vtorov képzelőereje arra tudta kényszeríteni az űrhajót, hogy felszálljon a Vénuszról, ki tudta nyitni az ötszögű ajtónyitásokat, átlátszóvá tudta tenni a falakat, s arra késztethette őket, hogy elveszítsék áttetszőségüket, s végül akaratával meg tudta gyújtani és le tudta oltani a fényt. Ez azt jelentette, hogy agyának bioáramai pontosan megfeleltek a Faeton-lakók agyi bioáramainak.

 Hogy szerencsés véletlen volt-e? Mondhatjuk-e azt, hogy e véletlen folytán lett Melnyikovnak és Vtorovnak esélye a megmenekülésre? Természetesen, nem! Ha Vtorov és a Faeton-lakók bioáramai különböznének egymástól, akkor most a veszélytől való megmenekülés problémája nem létezne, mert az űrhajó még ma is ott állna a Vénuszon. Azt, ami történt, ugyanaz az erő váltotta ki, amely most megmenti őket.

A feladat egyszerű, de korántsem könnyű. A gondolattal való irányításban nem volt, és nem is lehetett tapasztalatuk. Vtorovnak úgyszólván menet közben, irányítás közben kellett megtanulnia ezt a mesterséget. Az óriási sebességgel száguldó űrhajón az effajta tanulás nagy veszélyekkel járt. Például, ha az űrhajó hirtelen fordul, a túlterhelés halálos veszedelmet jelent. Vtorov feltevését, hogy a Faeton-lakók nem lehettek teljesen magukra utalva, hogy az űrhajójuk automata berendezése nem engedi meg a hirtelen fordulatot, még ellenőrizni kellett. Nem tudták, milyen volt a Faeton-lakók gondolatainak a „minősége” és fegyelmezettsége.

 Veszélyes vagy sem, az ellenőrzést feltétlenül végre kell hajtani. És Melnyikov társával együtt tétovázás nélkül elhatározta, hogy végrehajtja a veszélyes kísérletet.

— Megmenekülésünk tőled függ — mondta Melnyikov. — De ne siess, légy rendkívül óvatos. A sietség minden bizonnyal pusztulásunkat jelenti.

— Tudom — felelte Vtorov.

— Nyakon kell ragadni az alkalmat, és rögtön ki kell próbálni lehetőségeinket. Száznyolcvan fokos fordulatot kell csinálnunk. Ha igazad van, és az automata berendezés nem engedi meg a hirtelen fordulatot, megmenekültünk. Ha az űrhajó szempillantás alatt fordul meg, mindennek vége.

— Értem — mondta Vtorov. — Kész vagyok.

 Mind a ketten jót pihentek. Pontosan nyolc órát aludtak. Mélyen. Nem álmodtak semmit. Egy időben ébredtek fel, s Vtorov nyomban felgyújtotta a fényt, amely engedelmesen gyulladt meg, amint gondolatban így kívánta. Ugyanilyen engedelmesen váltak áttetszőkké a falak is.

 Hol lehettek a Faeton-lakók csodálatos gépei? Minden valószínűség szerint ezek a függőlegesen elhelyezett lapos ládák voltak a gépek, amelyeket az űrhajó minden helyiségében láttak. Valóban, milyen mesebeli érzékenységgel rendelkezhettek, ha több méternyi távolságból is fel tudták fogni az agy gyenge bioáramait! Mekkorát fejlődik majd a földi tudomány, ha megérti e gépezetek szerkezetét és működési elvét. A Faeton-lakók űrhajója — tudományuk és technikájuk csúcseredménye — a földi ember bátyja tudásának felbecsülhetetlen kincsestára volt. S ez a kincsestár a sors akaratából két ember kezébe került. Tőlük függött, hogy megmarad vagy elpusztul. Ha erre gondoltak, saját sorsukat teljesen jelentéktelennek érezték. Eredeti törekvésüket, hogy megmentsék életüket, fokozatosan felváltotta egy másik: megmenteni az űrhajót, megmenteni bármi áron a tudomány, az emberek, a haza számára.

— Légy nagyon óvatos — ismételte Melnyikov. Amikor megálltak a falnál, amelyen túl a titokzatos vezérlőpult rejtőzködött.

Felgyulladt a kék kör.

— Lám, most már teljesen világos — mondta Vtorov —, hogy mit jelent. Vigyázz a gondolataidra! Íme, ez hát az értelme.

— Ha ez így van — felelte Melnyikov —, akkor erősen megnőtt az esélyünk a megmenekülésre. A jelzés nemcsak nekünk szól. Ugyanazt mondta a Faeton-lakóknak is. Ha meg így van, akkor az ő gondolataik sem voltak mindig fegyelmezettek. Kezdem hinni, hogy az űrhajót valóban automata pilóta vezérli, mint a mienket. Csakhogy ennek gondolati parancsot adnak. Ez a különbség, egyébként pedig ugyanúgy működik, mint a mienk.

— Valószínűleg így van. Akkor hát, Borisz Nyikolájevics, kezdjünk hozzá az első kísérlethez! Kapaszkodjék meg valamiben.

— Nincs mibe — felelte Melnyikov. — Ráfekszem a hidacskára.

 A „ráfekszem” szóra mind a ketten akaratlanul elmosolyodtak.

 A KSZ3 utasai közül senki sem tudott leszokni ezekről a szavakról: „lefekszem”, „elmegyek”, „leülök”, jóllehet a súlytalanság világában teljesen lehetetlen volt feküdni, menni és ülni.

 Vtorov könnyedén ellökte magát a faltól, és a levegőben a karszékhez úszott. Belekapaszkodott, majd testét ülő helyzetbe kényszerítette. A szikrázó lángnyelvecskék egy pillanat alatt kihunytak, s a vezérlőpult elsötétülő oldalán kigyulladt a kék kör. S amint eltűnt, a gömb falai áttetszőkké váltak.

— Nem az én érdemem — mondta Vtorov. — A gépezet önmagától kezdett működni.

— Próbáld meg rákényszeríteni, hogy veszítse el áttetszőségét — javasolta Melnyikov.

 Vtorov összpontosította gondolatait. De az, ami könnyen ment a többi helyiségben, itt nem sikerült. A falak áttetszőek maradtak.

— Valami nincs rendben.

— Ez természetes — sietett a válasszal Melnyikov, mert félt, hogy a kudarc miatt Vtorov elveszti önbizalmát, amelyre pedig szüksége van. — Ezen a vezérlőpulton minden másképpen van, mint a többi helyen. A pilótának az űrhajó manővereire kell gondolnia. Ezért minden mást teljesen automatizáltak, hogy ne vonják el a figyelmét.

— Igen, nyilván így van. Mindenesetre ez a magyarázat teljesen logikus. „Feküdjön le”, Borisz Nyikolájevics!

 Melnyikov elnyúlt a híd mellett, néhány milliméternyire tőle. Ha ütés érné, a híd elég rugalmas, ezt már párszor kitapasztalták.

 Beköszöntött a döntő pillanat. Néhány másodperc múlva minden kiderül.

 Melnyikov mereven figyelte a Vénuszt. Míg aludtak, a bolygó jócskán eltávolodott tőlük. Most óriási fehér golyónak látszott, nyolcszor akkorának, mint a telihold a Föld egén. „Tehát a távolság valamivel több mint félmillió kilométer” — gondolta gépiesen.

 Alighogy Vtorov hozzáért a karszék ülőkéjéhez, gondolatban verseket kezdett szavalni, hogy akaratlanul ne gondoljon olyasmit, ami esetleg befolyásolhatná a vezérlőpultot. Amikor észrevette, hogy Melnyikov felkészült, az újabb verssort félbeszakította. Behunyta a szemét.

 Egy pillanat alatt keresztülvillant agyán a gondolat, hogy a következő másodpercben meghalhatnak, ha az űrhajó rögtön engedelmeskedik neki. Villámgyors fordulat, a tehetetlenség szörnyű ereje, amely a falhoz csapja őket és kész!.. S ekkor érezte, hogy egy lágy erő hozzászegzi a székhez. Nehézkedési erő született az űrhajón! Ez csakis fordulás közben keletkezhetett.

Mi történt? Ő nem adott parancsot! Még nem is volt ideje a fordulásra gondolni. Még csak most került volna sor rá…

— Az űrhajó fordul — mondta Melnyikov. — A kísérlet sikerült. A nehézkedési erő irányából ítélve, a fordulat függőleges síkon történik. Ez még jobban látszik a Vénusz és a Nap állásán. Gratulálok, Gennagyij! Tanácsolom, hogy azonnal távozz el a vezérlőpulttól.

 Vtorov gépiesen engedelmeskedett. Semmit sem értett. Melnyikov azt hiszi, hogy a fordulást ő idézte elő, de hisz ez nem így van, nem így van… de miért is nincs így? Hisz ő épp akkor pusztulásukat képzelte el. Éles képzelőerejével pontosan a fordulatra gondolt. Nyilván ez is elegendő volt ahhoz, hogy működésbe hozza az automata berendezést. Elképzelte a gyors fordulatot, az űrhajó pedig lassan fordul. De hisz ez éppen azt jelenti, amiben reménykedtek. A rejtélyes gépezetek felfogták a parancs értelmét, de a parancs végrehajtása más módon történik, amely az emberi akarattól független.

 Vtorov öntudatlanul a legdöntőbb formában végezte el a kísérletet. S íme, teljes sikerrel!…

„Csodálatosan okos ez az űrhajó” — gondolta Vtorov.

— Most már nem kétséges, hogy megmenekülünk, és megmentjük az űrhajót is — mondta Melnyikov, s megölelte társát. — Remek fiú vagy!

 Vtorov részletesen elmesélte mindezt, ami valóban történt.

— Úgy látszik — fejezte be —, hogy én még nem vagyok alkalmas ennek az űrhajónak a vezetésére.

— Én nem is reménykedtem abban, hogy egyszeriben sikerül neked — felelte Melnyikov. — Tanulni fogsz. Méghozzá sokáig. Semmit nincs jogunk kockáztatni ilyen sikeres kezdet után.

— Félek, hogy sietnem kell majd. Rövidesen legyengülök az éhezéstől.

Melnyikov fürkészve nézett barátjára.

— Érzel éhséget? — kérdezte.

— Egyelőre nem.

— Én sem. Ellenkezően, úgy érzem, hogy erősebb lettem.

— Milyen furcsa — mondta Vtorov —, én is úgy érzem. Nyilván az idegállapotunk miatt. Hisz utoljára tizenöt órával ezelőtt ettünk a mi űrhajónkon.

 Melnyikov hallgatott. Egy homályos gondolat villant át az agyán: ebben megint a Faeton-lakók keze van. De hát nem táplálkozhattak levegővel! És ha ők mégis azzal táplálkoztak, a földi emberek nem lakhatnak jól a levegővel. Sehogy sem sikerült azonban megszabadulnia attól az érzéstől, hogy a gyomra tele van.

— Gondosan meg kell figyelni, mennyi ideig tart majd a fordulat — mondta. — Lehet, hogy bele kell avatkoznod és félbe kell szakítanod.

 Az űrhajó függőleges síkban végezte a fordulást. A padlóhoz, hidacskához és az űrhajón levő összes tárgyhoz viszonyítva a nehézkedési erő állandóan lefelé húzott. Szabadon lehetett mozogni, úgy mint akkor, amikor az űrhajó a Vénuszon vesztegelt. Ez kényelmes volt, és azt az átgondoltságot bizonyította, amellyel a repülést irányító, egyelőre még érthetetlen automatákat beállították.

 A Nap és a Vénusz lassan s egyenletesen változtatta helyét. Ügy tűnt, hogy nem az űrhajó forog, hanem azok forognak az űrhajó körül. Három óra múlva a Nap lent látszott a lábuk alatt, míg a Vénusz a fejük fölött.

 A fordulat véget ért. Újra eltűnt a nehézkedési erő, az űrhajó egyenesbe lendülve repült tovább, Most a nemrég elhagyott bolygó felé tartott. De míg az előbb még Vtorov aggodalmai koraiak voltak, most teljesen reálisakká váltak. A Vénusz egészen közel volt. Az űrhajó óriási sebességgel zuhant lefelé a bolygóra. Intézkedni kellett.

— Kényszerítsd, hogy még egy fordulatot csináljon — mondta Melnyikov. — Távolabb kell repülnünk. A Vénusz közelében veszélyes ilyen manővert végezni.

— Milyen irányba? — kérdezte Vtorov tárgyilagosan.

Melnyikov elmosolyodott.

— Hát például balra. Kilencvenfokos szögben.

Vtorov magabiztosan ült bele a karszékbe.

 Nem olyan egyszerű kilencvenfokos fordulatra gondolni. Ezt a szöget nem kimondani, hanem reálisan elképzelni kellett, méghozzá a legpontosabban, Melnyikov biztonság okáért ráfeküdt a hidacskára.

Az űrhajó megremegett, Melnyikov világosan érezte, amint megjelent és nyomban megszűnt a nehézkedési erő. Aztán még egyszer, a másik irányba. Az űrhajó ide-oda dobálózott, rángatózott. Tehát az érzékeny automaták engedelmesen teljesítették Vtorov pontatlan parancsait.

— Nyugalom, Gennagyij! — kiáltott rá Melnyikov.

 Az erős lökés lehajította a hidacskáról. Istenesen beleverte a fejét a láthatatlan falba. Ám ugyanaz a lökés Vtorovot is kidobta a karszékből. Az űrhajó „megnyugodott”.

— Az ördög tudja, mi ez! — mondta Vtorov. — Sehogyan sem akar sikerülni.

— Pihenj. Mielőtt a vezérlőpulthoz lépnél, gyakorold magad.

— Akkor inkább menjünk át a másik helyiségbe.

— Helyes.

 Melnyikov pontosan érezte, hogy a súlytalansági állapot megszűnt. Az űrhajóban alig észrevehető nehézkedési erő érződött. Honnan keletkezett?

— Nem gondoltál a felgyorsulásra?

— Nem. Biztosan állíthatom, hogy nem gondoltam rá.

— Akkor tehát mi most a Vénusz felé zuhanunk.

 Nyilván a bolygó vonzása okozta a felgyorsulást. Innen a nehézkedési erő is. Ez aggasztotta Melnyikovot. Észrevette, hogy a Nap — ha nagyon lassan is — de távolodik tőlük. Az árnyékok összezsugorodtak. Az űrhajó kiért az egyenesbe, és pontosan a Vénusz felé tartott. Ha Vtorov nem tudja egy célra összpontosítani gondolatait, a katasztrófa elkerülhetetlen. Az űrhajó elég a légkörben, s elvész a tudomány számára.

 Mit tegyen? Hogyan s mivel nyugtassa meg Vtorovot, hogy adja vissza előbbi önbizalmát? Melnyikov társa arcán látta, hogy teljesen elvesztette a fejét. Nem mondhatja meg neki, hogy nagyon kevés idejük maradt.

— Pihenj! — ismételte. — Nincs ok a sietségre.

 Vtorov még csak nem is sejtette, milyen szörnyű veszély fenyegeti őket.

— Gyakorlatozni fogok — mondta. — Csak akkor lépek a vezérlőpulthoz, amikor már biztosan el tudom képzelni magamban a szükséges szöget. Van időnk?

— Amennyi jólesik — felelte szemrebbenés nélkül Melnyikov. — Ne kapkodj. Magabiztosan kell cselekedni.

 Ő maga pontosan így tett. Még egy sikertelen kísérlet — és már semmi sem menti meg őket. Mindenáron végig be kell tartaniuk az elfogadott taktikát. Ez az egyetlen esélyük.

— Te maradj itt — mondta Melnyikov —, én meg végigjárom a hajót.

„Elfelejtette” — gondolta Vtorov.

Titokban figyelni kezdte társát.

 Melnyikov a falhoz lépett. Megnyomta a gombot, de az ajtó nem nyílt ki. A Faeton-lakók gépezetei csak „gondolati parancsra” működtek. Ekkor Melnyikov megpróbálta elképzelni magában a nyitott kijáratot. De ennek sem volt semmi eredménye.

 „Mennyivel egyszerűbb lenne minden — gondolta Melnyikov —, ha a gépezetek az én agyam bioáramaira lennének ráhangolva, nem pedig a Vtorovéra.”

— Nyissam ki az ajtót? — kérdezte Vtorov.

— Nem kell, semmi értelme. Egyedül úgysem tudok innen kijutni. Csak veled kettesben járhatom végig a hajót. Igyekszem nem zavarni téged.

De az ajtó mégis kinyílt.

Vtorov ismét elkáromkodta magát.

— Csupa büntetés — mondta. — Ismét akaratom ellenére gondolkodtam.

— Hát igen, nehéz mesterség. De gondolj a fordulásra. Mindenki ismeri azt a mesét, amely szerint egy embernek nem volt szabad a majmokra gondolni, ő meg folyvást csak rájuk gondolt.

 Ugyanez ismétlődött meg Vtorovval is. A helyiségnek, ahol tartózkodtak, két kijárata volt. S most megkezdődött. Hol az egyik, hol a másik, hol egyszerre mind a két ötszögű nyílás előtűnt, majd eltűnt. Kigyulladt s kialudt a sárga csíkos kék kör. A falak áttetszőkké váltak, majd elvesztették áttetszőségüket. Meggyulladt a fény, majd elaludt, s újból kigyulladt. Vtorov szertelen gondolatai ide-oda ugráltak, de — úgy látszik — nem tudta a fordulásra összpontosítani azokat.

Melnyikov egyetlen szóval vagy mozdulattal sem árulta el türelmetlenségét. Hasztalan, sőt kár lett volna. Minden egyedül Vtorovtól függött.

 Melnyikov elővette noteszét, s úgy tett, mintha megfigyeléseit jegyezgetné. A gyakori fény-sötétség változásokra egyáltalán nem reagált, mintha nem is venné észre. Hadd gondolja Vtorov, hogy ő egészen természetesnek és érthetőnek tartja ezt az egész káoszt.

 Egyik másodperc rohant a másik után, visszahozhatatlan percekbe olvadva. Az űrhajó egyre gyorsabban közeledett a Vénuszhoz. Melnyikov önkéntelenül áttért a jegyzetelésről a számításokra. Kiderült, hogy körülbelül két és fél órájuk van. Ha ezalatt az űrhajó nem tér ki oldalra, akkor másodpercenkénti száz kilométeres sebességgel vág bele a bolygó légkörébe, s csak a Vénusz egére rajzolt tűzcsóva mutatja majd pusztulásának útját.

Két és fél óra! Nagyon kevés…

 Melnyikov lopva Vtorovra pillantott. Gennagyij a szemközt levő falnál függött, amelyhez a már erősen érezhető tehetetlenségi erő szorította. Arcán látszott, hogy erősen gondolkozik, de szeme csukva volt. Viszont az ötszögű nyílások rendszertelen ki-becsukódása, a fény villogása tovább folytatódott, jóllehet már nem voltak olyan gyakoriak, mint eleinte. Vtorov gondolatai nyilván kezdtek rendeződni.

Így telt el körülbelül egy óra.

 „Siessünk hát!” — szerette volna Melnyikov odakiáltani társának, de hallgatott.

 Most már a falak nem vesztették el áttetszőségüket. A fény és sötétség nem váltogatták egymást. Csupán a vezérlőpult helyiségébe vezető bejárat nyílt ki olykor. Alighanem Vtorov elképzelte, amint belép ebbe a helyiségbe, leül a karszékbe, parancsot ad az űrhajónak, hogy kilencvenfokos szögben forduljon el. Melnyikov csodálkozva tapasztalta, milyen meglepően érzékenyek a Faeton-űrhajó készülékei. Bámulatos technika! Milyen kár lesz, ha elpusztul ez az űrhajó, s nem szolgálhat modellül a jövő űrhajói számára.

 Melnyikov türelmetlensége nőttön-nőtt. Vtorov meg sem moccant. A vezérlőpult helyiségébe vezető ajtó nem nyílott ki többé. Elaludt talán?

 

 

KÖTELESSÉG!

 

— Megpróbáljuk, Borisz Nyikolájevics?

— Igen, természetesen!

 Nem kellett volna ennyire sietnie a válasszal, de Melnyikov már nem bírta türtőztetni magát:

— Gyerünk.

 Könnyű volt a járás. Az űrhajó „aljával” észrevétlenül a Vénusz felé fordult. A Faeton-lakók automatái most is rendkívül okosan dolgoztak.

 Ám a második kísérlet is teljes kudarccal végződött. Amint Vtorov beült a karszékbe, egy erős lökés kihajította az egyiket a karszékből, a másikat a hidacskáról. Ezek az esések a megnövekedett sebesség következtében sokkal fájdalmasabbak voltak, mint első alkalommal. Alaposan megütötték magukat.

 Vtorov nem bírta tovább. Az átlátszó falon ülve, mintha az űrben lebegne, kezébe temette arcát, s elsírta magát.

 „Most aztán mindennek vége! — gondolta Melnyikov. — Egy fél óránál hamarabb nem nyugszik meg. De akkor már késő lesz. Mi elpusztulunk, s velünk az űrhajó is.”

 Már nem is próbálta vigasztalni barátját. Hadd sírja ki magát, hátha a könnyek feloldják az egy órája tartó idegfeszültségét. Egyeseknek segítenek a könnyek.

 Lefelé nézett, s úgy rémlett neki, hogy a Vénusz feléjük száguld. Mennyire lehet? Egyórányira? Különben nem mindegy? Minél hamarabb hasítanak bele a légkörbe, annál jobb! A pusztulást lehetetlen elkerülniük…

Még egy óra, s itt a halál!…

 Melnyikov gondolatban átrepült a Földre. A legkedvesebb lény: Ólja ott állt előtte. Látta mosolyát, amelyet oly jól ismert, amelyet annyira szeretett!…

 „Ég veled, Olja! Ég veled, kedves! Nehéz lesz elviselni a halálomat. De légy erős. Hisz űrhajós leánya, űrhajós felesége vagy! Találj vigasztalást abban, hogy a tudományért, a világűr fölött aratandó győzelmekért haltam meg!… Az emberért!…”

Szaladtak a percek…

 A Faeton-lakók gyűrűs hajója egyre gyorsabban száguldott a Vénusz felé, hogy ott, a légkör felső rétegeiben izzó gázfelhő alakjában nyomtalanul eltűnjön.

 A két férfi hallgatott. Az egyik tudta, mi vár rájuk, a másik még csak nem is sejtette az igazságot.

Vtorov lassacskán megnyugodott.

— Bocsásson meg, Borisz Nyikolájevics — Szólalt meg végül. — Többé nem fordul elő.

— Helyes, Gennagyij. Az idegfeszültséget le kell vezetni. Megértelek, és nem ítéllek el.

— Kicsit pihenek, és megpróbálom még egyszer. Végül csak sikerülni kell. Elvégre parancsolni tudtam az ajtóknak és falaknak… — Lenézett. — Nagyon közel vagyunk a Vénuszhoz! Mennyi idő áll a rendelkezésünkre?

— Teljesen elegendő — felelte nyugodt hangon Melnyikov. — Csalóka ez a távolság. Pihenj egy-két órát. Átmegyünk a szomszédos szakaszba — tette hozzá. — Csináld meg, hogy a falak veszítsék el áttetszőségüket. Fárasztó a világűr látványa.

 „Ne lássa, milyen közel van a Vénusz. A hirtelen halál nem olyan szörnyű. Legalább egyikünk ne tudjon róla.”

 Hátuk mögött az ötszögű nyílás „megfémesedett”. Majd Vtorov kívánságára a falak elvesztették áttetszőségüket. Melnyikov emlékezetében csupán a végtelen felhőtenger maradt, amely felé gyorsan közeledtek…

Befeküdt a hálóba, és behunyta szemét.

 A súlya alatt megfeszülő faetoni függőágy hirtelen megreccsent. Melnyikov kirepült belőle a padlóra. Látta, amint Vtorov is leesik, s a falhoz gurul. A következő másodpercben pedig ő maga is melléje penderült.

Belecsapódtak a Vénusz légkörébe?…

Vagy…

Csak egy pillanat… , és a megkönnyebbülés mély sóhaja tört fel a melléből.

— Megmenekültünk, Gennagyij! Az űrhajó kanyarodik. A Faeton-lakók automatái maguktól léptek működésbe. Hallasz engem, Gennagyij?…

Vtorov hallgatott.

 Az űrhajó lekanyarodott eddigi útjáról. A nehézkedési erő több mint a kétszeresére növekedett.

Vtorov feléje fordult, és belenézett a szemébe.

— Köszönöm, Borisz Nyikolájevics! Életem végéig nem felejtem el végtelen nagylelkűségét. Azt akarta, hogy én ne tudjam…

— Tegyük fel — válaszolta Melnyikov. — Hát olyan nagy öröm kettőnek szenvedni? A te nyugodt arcod engem bátorított. A magam megnyugtatására csináltam az egészet. Tedd áttetszővé a falakat.

 Az átélt izgalmak akadályozták Vtorovot az összpontosításban, s eltelt néhány perc, amíg sikerült teljesítenie a kérést.

 A Vénusz most is alattuk volt, de nem közvetlenül, hanem kissé oldalt. Az űrhajó még nem tért rá az egyenes pályára. De a két férfi látta, hogy már távolodik a bolygótól, s ez volt a legfontosabb.

— Amikor senki sincs a pultnál — szólalt meg Melnyikov —, az űrhajót az automata pilóta vezeti. Megérezve a Vénusz veszedelmes közelségét, önállóan letérítette az űrhajót útjáról. Nagyon elmésen megszerkesztett készülék.

 Nehezükre esett a beszélgetés. A nyomasztó nehézkedés nem csökkent. De tíz perc múlva észrevehetően gyengülni kezdett.

 Az űrhajó megszokott helyzetbe jutott, s Melnyikov meg Vtorov már nem a falon feküdt, hanem a padlón. Még néhány perc és lábra tudtak állni.

 Egy óra múlva pedig a nehézkedési erő jóformán teljesen eltűnt, és a gyűrűűrhajó egyenes irányban repült egyre távolodva a Vénusztól.

— Ismét a Nap felé tartunk — mondta Melnyikov.

— Gyerünk a pulthoz.

— Még korai. Előbb teljesen térj magadhoz. Jó volna ennünk valamit, de nincs mit.

 Gépiesen beszélt, de azon nyomban rájött, hogy már nem is érez éhséget. Úgy érezte, mintha nem rég evett volna.

Hogy történhetett? Mi az oka ennek a furcsa, csalóka érzésnek?

— Mit gondolsz, Gennagyij, mi a titka? — kérdezte Melnyikov.

— Szerintem azok a készülékek, amelyek a levegőt cserélik és tisztítják — felelte Vtorov —, rendszeresen gáznemű tápanyagokat is juttatnak bele. Ebben nincs semmi lehetetlen.

— Más magyarázatát én sem látom.

— Csodálatos tudomány! És mi, földi emberek, megkapjuk örökségül.

— Ehhez meg kell mentenünk az űrhajót. Megmenteni bármi áron. Ez kötelességünk. A tiéd — tette hozzá mosolyogva Melnyikov.

— Ezek szerint az a meggyőződése, hogy csak én…

— Valahogy így van.

— Megteszek mindent, ami tőlem telik. Biztos vagyok abban, hogy többé nem esem pánikba.

— Nem is estél semmiféle pánikba…

 E pillanatban hatalmas erejű, ágyúlövésszerű dörrenés vágta ketté szavait. Közvetlenül előttük, a láthatatlan áttetsző falon élénk fényű láng lobbant fel. Kialudt, s mintha csak a levegőben függne, feltűnt egy sötét folt, az égés nyoma.

— Meteorit! i

— De nem ütötte át a falat!

— Nekicsapódott és felrobbant. Ez a fém tízszer keményebb az acélnál. A Nap közelében nagy sebességűek a meteoritok, de mint arról az előbb meggyőződhettünk, nem tudják áttörni a falat.

— Álmos vagyok — mondta váratlanul Vtorov.

— Nagyszerű — felelte Melnyikov. — Legjobb lesz, ha lefekszel. „Milyen furcsa — gondolta —, Gennagyij abban a pillanatban mondta ezt, amikor én is álmosságot éreztem.”

 Vtorov „elsötétítette” a falakat. Alighogy belefeküdtek a függőhálókba, pillanat alatt elaludtak.

 A gyűrűűrhajó a Vénusz és a Nap közötti térségben repült. Az „elmés” gépezetek éberen vigyáztak biztonságára.

Sokkal pontosabban, biztosabban vezették az űrhajót, mint az ember. A két férfi nyugodtan alhatott, semmi veszély nem fenyegette őket. Ha akadály kerül az útjukba, mondjuk egy nagy meteorit, az űrhajó kitér előle. Pontosan, hibátlanul és óvatosan kikerüli, nehogy bajuk essen azoknak, akik benne tartózkodnak.

 Pontosan nyolc órát aludtak, mint az első esetben, s egyszerre ébredtek fel.

— Most pedig munkára — mondta Melnyikov.

 Soha nem érezték magukat ilyen frissnek. És most sem éreztek semmiféle éhséget. Sőt mi több: még nem ittak, de még szomjúság sem kínozta őket. Mivel és hogyan táplálták, itatták hívatlan vendégeiket, a Faeton-lakók? Megfejthetetlen titok.

 

 S teltek-múltak az órák, észrevétlenül szaporodtak napokká. A két férfi fantasztikus életet élt a fantasztikus űrhajón. Meghatározott órában elaludtak akaratukon, óhajukon kívül. Semmit nem ettek, semmit nem ittak, de nem éreztek sem éhséget, sem szomjúságot. Erejük nemhogy csökkent volna, hanem növekedett.

 Vtorov lassan egyre magabiztosabban irányította az űrhajót, sebesség- és irányváltoztatásra kényszerítve. Az űrhajó mind ritkábban tagadta meg az engedelmességet gondolati parancsainak. A földi ember a Faeton-technika ura lett.

— Ideje, hogy határozzunk — mondta Melnyikov, amikor már több nap telt el a szakadatlan „tanuló manőverezésekkel”. — Merre vesszük az irányt?

— Vissza akart térni a Vénuszra.

— Akartam, de most már az az érzésem, hogy esztelenség volna. Akkor még azt hittük, hogy éhezés lesz a sorsunk. A Föld felé való repülés pedig lehetetlennek tűnt. Most már tudjuk, hogy éhhalál nem fenyeget bennünket. Nem volna jobb inkább a Föld felé venni az irányt?

— De társaink a Vénuszon… — kezdte tétován Vtorov.

— Már rég eltemettek bennünket — vágott közbe Melnyikov. — Nekünk most az a kötelességünk, hogy gondoskodjunk az űrhajó biztonságáról. Értékesebb, mint az érzéseink. Más dolog a világűrben manőverezni, és egészen más dolog leereszkedni a bolygóra. Igen bonyolult és igen veszélyes művelet.

— Hát akkor mit tegyünk?

— Csak egyet: repüljünk a Föld felé — felelte Melnyikov. — Repüljünk a Föld felé — ismételte. — Csakis a Föld felé.

— Hisz látjuk a Földet — mondta Vtorov. — Az űrhajót a megfelelő irányba lehet fordítani.

— A Föld szökik, mégpedig gyorsan. Csaknem ötvenmillió kilométer választ el bennünket tőle. Száz közül kilencven esetben az az esélyünk, hogy valamelyik oldalán elszáguldunk mellette. Persze megváltoztathatjuk a repülés irányát, és újból elrepülünk mellette. És így a végtelenségig. Hol a garancia, hogy a motorok vég nélkül képesek dolgozni? Hol a garancia, hogy továbbra is jóllakunk „levegővel”? De más választásunk nincs. Repülünk!

Ebben a percben Melnyikov egyáltalán nem gondolt tulajdon sorsukra. Nem hitt abban, hogy Vtorov le tudja ültetni a súlyos űrhajót a Föld felszínére. Biztosan összetörik magukat a Földön. Éppen ezért nem is mert arra gondolni, hogy a Vénuszon szálljanak le, amely aránylag közelebb volt. Űrhajóroncs a Vénuszon senkinek sem kell. Ugyanazok a roncsok a Földön, hasznosak lehetnek. — A Föld felé!

— A Föld felé! — engedelmeskedett beletörődve Vtorov.

Semmi kétség nem kínozta. Megingathatatlanul hitt Melnyikovban, aki mindent tud. — Amikor egészen megközelítjük, biztosan észrevesznek bennünket…

 Micsoda! Melnyikovot mintha villanyáram érte volna. „Észrevesznek…” Hát persze hogy észrevesznek! Már rég észrevettek. A földi obszervatóriumok hatalmas erejű teleszkópjai feltárták a csillagászok előtt, hogy a Vénusz közelében ismeretlen test tűnt fel. Ha pedig Belopolszkij felszállt a KSZ3-mal, s jelentette a Földre, hogy mi történt, akkor ott már tudják, mi ez az ismeretlen test. Hogyan is feledkezhetett meg erről? Ez teljesen megváltoztatja a helyzetet.

— Nagyot tévedtem, amikor azt mondtam, kevés az esélyünk — szólalt meg Melnyikov, — Ó, nem, nagyon is sok, Gennagyij! Eloszlattad utolsó kételyeimet is. Irány a Föld! Barátaink elébe!

— Magyarázza már meg, miről van szó! — kérte Vtorov, aki még mindig semmit sem értett.

— Minden nagyon egyszerű. Nem vagyunk egyedül. Sok száz szem követ bennünket. Kámov mindent tud. Az űrhajó megmentése az ő kezében van. Azt mondtad: majd észrevesznek minket. Nem, Gennagyij, minket már észrevettek. S már megfelelőképpen intézkedtek is. A Föld felé repülünk. Segítséget küldenek elénk.

Vtorov most már mindent értett.

És a gyűrűűrhajó a Föld felé fordult.

Nem is sejtették, hogy ezzel az újabb fordulatukkal mennyire kétségbe ejtették barátaikat a KSZ3-on. Nem tudták, milyen közel volt hozzájuk a segítség. Ha még néhány óráig betartják eredeti irányukat, egyedülálló eposzuk véget ér: a két űrhajó összetalálkozik. De ők könnyű szívvel fordultak meg, s távolodtak el azoktól, akikkel oly nagyon óhajtottak találkozni.

 

 Ugyanebben az időben a KSZ3 rádiófülkéjében Belopolszkij éppen Kámov utasításait hallgatta.

 A Föld célszerűtlennek tartotta a további üldözést. Az űrhajó utasai túlságosan nagy megterhelést éltek át a hét veszélyes forduló alatt. A Föld azt javasolta: azonnal repüljenek „haza”.

— Én megértem — fejezte be adását Kámov —, hogy nehéz teljesíteniük ezt az utasítást… Higgyék el, nekünk sem könnyű. De szükséges. Nem szabad kockára tennünk az űrhajó valamennyi utasának az életét. A Faeton-űrhajó mintha a Föld felé fordult volna. De ezt már jó párszor megtette. A kormánybizottság afelé hajlik, hogy az űrhajót senki sem irányítja. Automata gépek irányítása alatt hánykolódik. Azok az automaták ezer év alatt elromlottak, és már nem működnek pontosan. Ha Melnyikov és Vtorov élne, rá kellett volna már jönniük arra, hogy a Földről észrevették őket, és várniuk kellene a segítséget, nem pedig ide-oda száguldozni, s ezzel megnehezíteni a feladatunkat. Nekem más a véleményem, de a többség így döntött. Forduljanak vissza a Föld felé. Átallok vételre.

— Parancsát végrehajtjuk — felelte röviden Belopolszkij.

 S a KSZ3 elkeseredéstől és kimerültségtől agyongyötört utasai végre megpihenhettek.

 

 Melnyikov pedig örömmel és nyugodtan fejezte be útjuk megközelítő kiszámítását (a fő adatokat nem ismerte).

— Egyenes irányba kell repülnünk — mondta. — Egyenesen a Föld felé. Az se baj, ha az irány nem a leghelyesebb. A földi űrhajó úgy tud manőverezni, hogy összetalálkozik velünk. Egyenes irányunk az ő feladatukat könnyíti meg.

— És a sebesség? — kérdezte Vtorov.

— Reméljük, hogy a sebességünk nem olyan túl nagy, és a földi űrhajó számára elérhető.

 

 

AZ ŰR TÖRVÉNYE

 

Valószínű, hogy „levegővel” táplálkozni csak rövid ideig lehetett. Nem mintha Melnyikov és Vtorov éhes lett volna, nem, most sem éreztek éhséget, de észrevették, hogy fokozott frisseségüket lassacskán felváltja az erőcsökkenés. Gyomrukban kellemetlen fájdalmat éreztek, amely gyorsan erősödött. Az erőt bágyadtság váltotta fel. Gyakran elszunnyadtak akkor, amikor éppen nem kellett volna. Nehezen ébredtek, lassan térve magukhoz. A Faeton-lakók tápláléka kezdte beszüntetni hatását.

S ami még rosszabb volt, szomjúság kezdte kínozni őket.

— Rosszul áll a szénánk — jegyezte meg Melnyikov. — Visszatérni a Vénuszra már késő.

Vtorov nem válaszolt.

 A szakasz falai zártak. Nincs mire nézni, körös-körül csak csillagok! Fárasztó „lebegni az űrben”...

 Mozdulatlanul feküdtek a faetoni függő hálókban. Alig beszéltek egymással. Egyre nagyobb bágyadtság vett rajtuk erőt, teljesen közömbösek voltak minden iránt. Elvesztették időérzéküket.

Ezt az álomkóros állapotot csupán egyszer zavarta meg az űrhajó váratlan fordulása. Simán, óvatosan vette a kanyart, de a rövid időre feltámadt nehézkedési erő tudtukra adta, hogy űrhajójuk fordul.

S megint a hallgatás, a félálom, a bágyadtság.

 Még csak eszükbe sem jutott, hogy a fordulással megváltozott az űrhajó útiránya, s most más irányba repülnek. Már az is mindegy volt számukra.

 Érthetetlen és megmagyarázhatatlan erő hatalmában voltak, amely fokozatosan tompította gondolkodásukat, érzéseiket. Lassan, de biztosan közeledett feléjük az álom, melyből nincs felébredés… Lehet, hogy ez már a halál?

 Melnyikov óriási akaraterővel lerázta magáról a dermedtséget. Hallgatózott.

 Nem, nem hallucináció! Valahol kitartóan kopogott valami. Hangosan, csendesen… megint hangosan…

— Gennagyij, hallod?

Vtorov felnyitotta zavaros szemét.

— Ébredj fel, Gennagyij! Hallgasd csak… Megint…

Most már egy másik helyen kopogott. Mintha közelebbről hallatszana.

Mindkettejük szeméből kiszállt az álom.

 A kopogás megszűnt. Aztán újból felhangzott, s megint egy másik helyen. Volt benne valami rendszer. A hangok különböző erejűek voltak.

— Olyan, mint a morzejel — mondta Melnyikov.

Vtorov összerezzent a gondolattól, mely keresztülvillant agyán.

— Lehet, hogy megérkezett a földi űrhajó — mondta bizonytalanul.

 Melnyikov körülnézett. De semmi nem volt, amivel visszakopoghatott volna a falon. De miért is kopogna? Ha ember az illető, levegőtlen űrben tartózkodik, ott pedig nincs hang.

— A falakat! — kiáltott fel parancsolóan.

 Vtorov megpróbált összpontosítani. Nem sikerült. Gondolatait még mindig az álom ködfüggönye verte béklyóba. Nagyon akarta, hogy agya, ha csak pillanatokra is, de kivilágosodjék…

Ekkor tiszta oxigén ömlött tüdejükbe. Ismeretlen szag, mely kissé emlékeztetett a szalmiákszagra, ütötte meg orrukat, majd nyomban elillant. Gondolataik mintegy varázsszóra, kitisztultak. A legkisebb nyoma sem volt a félig öntudatlan állapotnak. „Feltámadtak!”

 Vtorov zavartan pillantott Melnyikovra. Kívánsága pillanat alatt és pontosan teljesült.

 — A falakat! — ismételte Melnyikov. Türelmetlen volt, de nagyon. Látni akart! Minél hamarabb látni, mi történik odakint!

 A kopogás megint abbamaradt. Aztán váratlanul közvetlenül mellettük hangzott fel.

Valaki fémtárggyal kopogott szakaszuk falán.

 Az ütések hangosak voltak, szaggatottak, és mindig ugyanabban a sorrendben ismétlődtek.

 Semmi kétség! Ott, túl a falon, egészen közel ember kopogott!

— A falakat, Gennagyij!

 Úgy látszik, Vtorov nem hallotta szavait. Feszülten hallgatózott, és sápadt ajkai suttogtak valamit…

— Hol… vagytok… Hol… vagytok… Ezt kopogják! Morzejelekkel. Hol vagytok?

 Melnyikov öklével rácsapott a falra. A kinti kopogás nyomban abbamaradt. Aztán lázas sietséggel ismét felhangzott.

— „Él… tek?… — tolmácsolta Vtorov. — Válaszoljatok!”

— A falakat, Gennagyij! — könyörögte immár negyedszer Melnyikov.

 Abban a pillanatban eltűnt szemük elől a sárgásszürke fal. Kitárult előttük a csillagvilág térsége, s alig egy méterre maguk előtt megpillantottak egy űrruhás embert. Valami erősen megvilágította. Az áttetsző sisakon keresztül Alekszander Knyázev nézett rájuk.

— Szása!